Nem adom fel: Egy élet, amit nem akarok élni

– Bence! – kiáltottam újra, miközben a szatyrokat a konyhapultra dobtam. A válasz csak a hűtő halk zúgása volt. – Komolyan mondom, legalább egyszer segíthetnél! – morogtam magamban, miközben a tej kifolyt az egyik zacskóból, és végigcsorgott a kezemre. A napom már így is pocsék volt: reggel a főnököm, Károly bácsi megint rám szólt, hogy későn értem be, pedig a 4-6-os villamoson álltam egy órát, mert valaki rosszul lett a Blahánál. Aztán egész nap Excel-táblázatokat töltöttem ki egy olyan irodában, ahol még az ablakot sem lehet kinyitni.

Mire hazaértem, már csak egyetlen gondolat járt a fejemben: ezt nem bírom tovább. Nem akarok így élni. Nem akarok minden nap úgy hazajönni, hogy azt érzem, semmi értelme annak, amit csinálok.

Bence persze a szobájában ült, fejhallgatóval a fején, és valami lövöldözős játékkal játszott. – Bence! – szóltam be erélyesebben. – Gyere már ki egy percre! – Mire végre megjelent az ajtóban, már majdnem sírtam az idegtől.

– Mi van? – kérdezte unottan.

– Segítenél kipakolni? Egész nap dolgoztam, aztán bevásároltam, most meg egyedül kell mindent csinálnom.

– Mindjárt végzek… – mondta, és visszasétált a szobájába.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem csak a fáradtság miatt sírtam. Hanem mert úgy éreztem, senkinek sem számítok igazán. Anyám mindig azt mondta: „Kriszta, örülj, hogy van munkád! Manapság mindenki örülne egy biztos állásnak.” De én nem örültem. Utáltam minden percét annak az irodának. Az emberek csak panaszkodtak vagy pletykáltak egymásról. A főnököm sosem dicsért meg, csak akkor vett észre, ha hibáztam.

Este vacsoránál próbáltam beszélgetni Bencével.

– Te szereted azt csinálni, amit csinálsz? – kérdeztem halkan.

– Hát… játszani szeretek – vont vállat.

– De ha dolgozni kellene? Egy olyan helyen, ahol minden nap ugyanazt csinálod?

– Nem tudom… – felelte. – De legalább pénzt keresel vele.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: nem fogom beletörni magam ebbe az életbe. Másnap reggel felhívtam Zsuzsit, a régi barátnőmet, aki saját kis pékséget nyitott Újpesten.

– Szia Zsuzsi! Tudom, hogy rég beszéltünk… de lenne kedved találkozni? Szeretnék tanácsot kérni tőled.

Zsuzsi örömmel fogadott. A pékségében minden illatozott: friss kenyér, kakaós csiga… és Zsuzsi arca ragyogott.

– Hogy bírtad megcsinálni? – kérdeztem tőle irigykedve.

– Nehéz volt – vallotta be. – Apám kiakadt, anyám sírt. De tudtam, hogy ha nem próbálom meg, sosem leszek boldog.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon én is képes lennék rá? Mihez értek egyáltalán? Mindig is szerettem írni… talán lehetnék újságíró vagy blogger? De ki olvasna engem?

Aznap este anyám hívott.

– Kriszta, hallottam apádtól, hogy panaszkodsz a munkádra. Ne butáskodj! Manapság örülni kell annak is, ami van!

– De anya… boldogtalan vagyok. Nem akarok így élni!

– Mindenki boldogtalan néha! Majd elmúlik.

De én tudtam: ez nem múlik el magától. Másnap reggel bementem az irodába, és amikor Károly bácsi megint rám szólt valami apróság miatt, egyszerűen felálltam.

– Sajnálom… de én ezt nem csinálom tovább – mondtam neki remegő hangon.

A kollégák döbbenten néztek rám. Károly bácsi csak annyit mondott:

– Gondold át jól, Krisztina! Nem lesz könnyű máshol sem!

De én már döntöttem. Hazamentem, leültem a gép elé és elkezdtem írni. Először csak magamnak. Aztán feltöltöttem egy blogra. Meglepően sokan olvasták el az első bejegyzésemet: „Miért mondtam fel egy biztos állásban?”

A kommentek között voltak támogatóak és elítélők is:

„Bátor vagy!”
„Én is ezt érzem minden nap.”
„Majd visszasírod még azt az irodát!”

De valami megmozdult bennem. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy élek. Hogy van választásom.

Bence először furcsán nézett rám.

– Most akkor miből fogunk élni? – kérdezte aggódva.

– Megoldjuk – mondtam neki mosolyogva. – És talán egyszer te is rájössz majd: nem érdemes olyan életet élni, amit gyűlölsz.

Most itt ülök a konyhaasztal mellett, előttem egy bögre kávé és a laptopom. Még mindig félek néha. De már nem vagyok hajlandó beletörődni abba az életbe, amit mások választottak nekem.

Vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hányan merjük kimondani: elég volt? Ti mit tennétek a helyemben?