„Nem akarok egyedül meghalni egy híd alatt” – Amikor a menyem azt várja, hogy eladjam a házamat a fiuk új otthonáért
– Anyuka, maga tényleg azt akarja, hogy Gergő és Lili továbbra is abban a lyukban éljenek? – csattant fel Dóra, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem remegő kézzel megfogni a teáscsészét.
A szívem hevesen vert. Azt hittem, csak egy szokásos vasárnapi ebéd lesz, de Dóra most már harmadszor hozta fel ugyanazt a témát az elmúlt hónapban. Gergő csak némán bámulta a tányérját, mintha a krumplipürében keresné a választ.
– Dóra, kérlek… – kezdtem halkan, de ő félbeszakított.
– Már hét éve csak az alap van meg! A kerítés is rozsdásodik! Maga meg ül ebben a nagy házban egyedül, miközben mi hárman egy szobában nyomorgunk! – hangja remegett az indulatoktól.
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Igaza van? Tényleg önző vagyok? Néha magam is elbizonytalanodom. De amikor körbenézek ebben a házban – ahol Gergőt felneveltem, ahol minden sarokhoz emlék köt –, összeszorul a torkom. Ez az otthonom. Az egyetlen biztos pont az életemben.
– Anyu – szólalt meg végre Gergő –, tényleg nagyon nehéz így. Lili már iskolás lesz jövőre, és nincs saját szobája…
Lili ekkor beszaladt a konyhába, kezében egy rajzzal. – Nézd, nagyi! Ilyen házat szeretnék! – mutatta büszkén. Egy piros tetős ház volt rajta, nagy kerttel és kutyával.
Elmosolyodtam, de belül sírtam. Hogy mondjam el nekik, hogy félek? Hogy rettegek attól, hogy ha eladom ezt a házat, végül egy albérletben végzem, vagy ami még rosszabb: egyedül valami szociális otthonban? Hogy mi lesz velem, ha már nem leszek hasznos nekik?
Dóra nem hagyta annyiban. – Nézze, Erzsi néni, maga még fiatal! Eladhatná ezt a házat jó pénzért. Mi meg befejeznénk az építkezést, maga meg beköltözhetne hozzánk! Együtt lennénk, Lili is örülne!
A gondolatra összeszorult a gyomrom. Együtt lakni Dórával? Már most is minden vasárnap feszült vagyok tőle. Mi lenne akkor, ha minden nap együtt kellene élnünk?
– Dóra, én… én félek – suttogtam végül. – Mi lesz velem, ha már nem kellek maguknak? Ha egyszer csak útban leszek?
Dóra felnevetett, de nem volt benne melegség. – Ugyan már! Maga mindig családtag lesz! De most segítenie kellene nekünk. Maga is látja: Gergő mindent megpróbált.
Gergő rám nézett. A szemében ott volt a szégyen és a remény is. Tudtam, mennyire szeretne végre saját otthont adni a családjának. De mi lesz velem?
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Anyám hangja visszhangzott bennem: „Soha ne add fel azt, amiért egész életedben dolgoztál!” De hát nem ezért dolgoztam? Hogy segítsek Gergőnek?
Másnap reggel Dóra már üzenetet írt: „Gondolkodott már? A héten kijönne egy ingatlanos megnézni a házat.”
A munkahelyemen is alig tudtam figyelni. A kolléganőm, Marika odahajolt hozzám: – Mi baj van veled mostanában?
Elmeséltem neki mindent. Ő csak csóválta a fejét: – Erzsi, ne hagyd magad! Ha egyszer eladod azt a házat, soha nem kapod vissza. Gondolj magadra is!
De hogyan gondoljak magamra, amikor mindenki más engem hibáztat? Amikor Lili rám néz azokkal a nagy barna szemeivel?
Pénteken újra összegyűltünk nálam. Dóra már az ajtóban közölte: – Az ingatlanos fél óra múlva itt lesz.
– Dóra! – szóltam rá élesen. – Ezt nem beszéltük meg!
– Maga csak fél dönteni! – vágott vissza. – De mi nem várhatunk tovább!
Gergő próbált közvetíteni: – Anyu… kérlek…
A könnyeim kibuggyantak. – Nem akarok egyedül meghalni egy híd alatt! – kiáltottam kétségbeesetten.
Csend lett. Még Lili is megállt az ajtóban.
– Senki nem akarja ezt… – motyogta Gergő.
Dóra azonban csak vállat vont: – Akkor döntse el végre!
Az ingatlanos végül elment anélkül, hogy bejött volna. Én pedig egész hétvégén csak sírtam.
Vasárnap este Gergő felhívott: – Anyu… ne haragudj Dórára. Csak nagyon el van keseredve. De… én sem tudom már, mit tegyek.
– Értem én… csak… félek – suttogtam.
Most itt ülök a sötét nappaliban és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom védeni azt a keveset, ami még az enyém? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon lehet úgy segíteni a családnak, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?