„Nem bírok már egyedül élni” – Amikor anyám beköltözött hozzánk
– Nem bírok már egyedül élni, Zsófi – mondta anyám, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A kanál csilingelése idegesítően visszhangzott a fejemben. – Úgy döntöttem, hozzátok költözöm. Segítek a gyerekekkel, legalább te is fellélegezhetsz.
Először azt hittem, csak a szokásos drámázás. Anyám mindig szeretett nagy szavakat használni, de sosem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi. Aztán két héttel később felhívott: – Zsófi, kiadtam a lakást. Jövő héten jön a költöztető.
Ott álltam a nappaliban, kezemben a telefonnal, és úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna alólam a szőnyeget. A férjem, Gábor épp a gyerekekkel játszott. – Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Anyám… hozzánk költözik. Végleg.
Gábor arca elkomorult. Tudtam, hogy nem örül neki. Az utóbbi időben amúgy is sokat veszekedtünk: a pénz miatt, a gyerekek miatt, az állandó fáradtság miatt. Most pedig még anyám is…
A költözés napján minden felborult. Anyám dobozai ellepték az előszobát, a nappalit, még a fürdőbe is jutott egy-két zsák. – Hova tegyem ezt a porcelánvázát? – kérdezte tőlem, miközben már harmadszor pakolta át ugyanazokat a tárgyakat.
– Nem tudom, anya! – csattantam fel. – Nincs helyünk! Ez nem egy múzeum!
A gyerekek izgatottak voltak az elején. – Mama itt alszik velünk? – kérdezte Panni, a nagyobbik lányom.
– Igen, kicsim – felelte anyám mosolyogva. – Mostantól minden reggel együtt reggelizünk!
Az első hét még elment valahogy. Anyám tényleg segített: főzött, elvitte a gyerekeket az oviba, néha még Gábornak is készített szendvicset munkába. De aztán elkezdődtek az apró beszólások.
– Zsófi, nem gondolod, hogy túl sokat engedsz meg Panninak? Régen ilyet nem lehetett volna…
– Gábor, te mindig ilyen későn jössz haza? Szegény Zsófi egész nap egyedül van mindennel…
A feszültség nőtt. Egy este Gábor rám förmedt:
– Meddig lesz még itt anyád? Nem lehet így élni! Mindenbe beleszól!
– Ő csak segíteni akar! – vágtam vissza, de magam sem hittem el igazán.
Anyám egyre inkább átvette az irányítást. A gyerekek már hozzá futottak mindenért. Észrevettem, hogy Panni titokban csokit kap tőle vacsora előtt. A kisebbik fiam, Marci pedig csak akkor aludt el este, ha mama mesélt neki.
Egyik este hallottam, ahogy anyám és Gábor halkan vitatkoznak a konyhában.
– Erzsi néni, én tisztelem magát, de ez az én házam is! Nem akarom, hogy mindenben maga döntsön!
– Gábor fiam, én csak jót akarok! De ha ennyire zavarok…
Másnap reggel anyám csendben ült az asztalnál. Láttam rajta, hogy sírt éjjel. Meg akartam vigasztalni, de közben dühös is voltam rá.
– Anya… nem lehetne valahogy… kevesebbet beleszólnod?
Rám nézett könnyes szemmel.
– Zsófi, én csak félek egyedül lenni. Amióta apád meghalt… olyan üres minden. Itt legalább érzem, hogy tartozom valahová.
Összeszorult a szívem. Tudtam, hogy igaza van – de közben úgy éreztem, elveszítem az életem feletti irányítást.
A következő hetekben mindenki idegesebb lett. Gábor egyre többet dolgozott túlórában; néha csak késő este ért haza. A gyerekek is feszültebbek voltak: Panni hisztizett, Marci bepisilt éjjelente.
Egy este robbant a bomba. Anyám véletlenül elolvasott egy üzenetet Gábor telefonján – egy régi barátnője írt neki ártatlanul –, de anyám rögtön gyanakodni kezdett.
– Zsófi! Szerinted Gábor megcsal? Láttam egy üzenetet…
Elöntött a düh és a szégyen egyszerre.
– Anya! Hogy képzeled?! Ez már túl sok! Ez az én házasságom!
Aznap este Gábor becsapta maga mögött az ajtót és elment otthonról. Éjjel kettőig vártam rá sírva.
Másnap reggel anyám összepakolt pár dolgot.
– Elmegyek pár napra Katához – mondta halkan. – Talán jobb lesz így mindenkinek.
A lakás üresnek tűnt nélküle. A gyerekek csendesebbek voltak; Gábor sem szólt hozzám egész nap.
Este ültem az ágy szélén és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudunk békében együtt élni? Miért olyan nehéz elfogadni egymást – családon belül is?
Vajon más magyar családok is küzdenek ezzel? Ti mit tennétek a helyemben? Tudunk-e valaha igazán jól együtt élni több generációval egy fedél alatt?