„Nem bírom a te problémáidat” – Egy barátság vége húsz év után
– Nem bírom a te problémáidat, Zsuzsa! – csattant fel Anna, és a hangja úgy vágott belém, mintha pofon ütött volna. A konyhaasztalnál ültünk, a bögre teám már kihűlt, a kezem remegett. Az ablakon túl szürke, esős novemberi este volt, a villamos csilingelése tompán szűrődött be.
Majdnem húsz éve ismertem Annát. Együtt kezdtünk dolgozni az önkormányzatnál, mindketten frissen elváltan, negyven felett, kamasz gyerekekkel. Akkoriban minden új és ijesztő volt: új lakás, új szokások, új magány. Anna volt az első, aki megszólított: „Ugye te is utálod ezt a kávét?” – kérdezte egy reggel, és én elnevettem magam. Onnantól kezdve minden nap együtt ebédeltünk, aztán jöttek a közös séták a Margitszigeten, a hosszú telefonbeszélgetések éjszakába nyúlóan.
Anna mindig hangos volt, szenvedélyes és szókimondó. Ha valami bántotta, azt azonnal tudni lehetett: „A fiam megint hajnali kettőkor jött haza! Mit csináljak vele?” – panaszkodott gyakran. Én hallgattam, bólogattam, próbáltam tanácsot adni. Néha úgy éreztem, mintha anyja lennék, nem barátnője. De nem bántam. Jó érzés volt fontosnak lenni valakinek.
Az évek teltek. Anna újra férjhez ment egy Laci nevű férfihoz, aki eleinte kedves volt, aztán egyre többet ivott és kiabált. Anna gyakran menekült hozzám: „Zsuzsa, nem bírom tovább Lacit! Szerinted mit csináljak?” Én mindig ott voltam neki. Meghallgattam, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Néha azt éreztem, hogy az én életem csak háttér a saját problémáihoz.
Aztán tavaly minden megváltozott. Anyukám beteg lett – Alzheimer-kór. Hirtelen rám szakadt minden: munka, gyerekek, beteg édesanya. Próbáltam erős maradni, de egyre nehezebben ment. Egy este felhívtam Annát.
– Anna, muszáj beszélnem veled. Nagyon nehéz most minden…
– Jaj, Zsuzsa, ne haragudj, de most tényleg nem bírom a te problémáidat is! – vágott közbe türelmetlenül. – Laci is kiborít, a lányom is hisztizik… Majd beszélünk máskor!
Letette a telefont. Ott maradtam a sötét szobában, a kezemben a kagylóval. Először nem hittem el. Aztán dühös lettem. Húsz évig én voltam az ő vállán síró barátnő – most pedig egy mondattal elintézett.
Azóta eltelt egy év. Anna néha ír egy üzenetet: „Mi újság?” vagy „Találkozunk kávéra?” De már nem tudok ugyanúgy válaszolni. Valami eltört bennem. Próbáltam megbeszélni vele:
– Anna, tudod mennyire fájt az, amit mondtál? Húsz évig mindig én hallgattalak meg…
– Jaj, ne kezdjük már ezt! – legyintett. – Mindenkinek vannak rossz napjai.
De ez nem csak egy rossz nap volt. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: ez a barátság csak addig működött, amíg én adtam és ő kapott.
A munkahelyen is mindenki észrevette, hogy már nem vagyunk olyan összetartók. A kollégák kérdezgetik: „Mi történt köztetek?” Csak annyit mondok: „Elhidegültünk.” De belül tudom: én fáradtam bele abba, hogy mindig csak adok.
A lányom is észrevette a változást:
– Anya, miért nem találkozol már Annával?
– Néha el kell engedni azokat az embereket, akik csak akkor keresnek, ha szükségük van rád – válaszoltam csendesen.
Mostanában sokat gondolkodom azon, vajon hányan élnek még ilyen egyoldalú barátságban? Hányan érzik azt, hogy csak akkor fontosak valakinek, ha segíteni kell? És vajon miért olyan nehéz kimondani: elég volt?
Talán önző vagyok? Vagy csak végre magamat választottam? Néha még hiányzik Anna nevetése vagy az együtt töltött esték. De már nem akarok többé csak hallgatni és adni.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen csalódást? Vagy jobb továbblépni és keresni olyan embereket, akik tényleg mellettünk állnak?