„Nem bírom tovább, Magdi néni!” – Egy szomszédlány vallomása a kiégésről és a lelkiismeret-furdalásról
– Nem bírom tovább, Magdi néni! – szakadt ki belőlem a mondat, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben a gyógyszeres dobozzal. A hangom remegett, a szemem sarkában könnyek gyűltek. Magdi néni rám nézett, szemei fáradtak voltak, de még mindig ott csillogott bennük az a régi makacsság.
– Jaj, Zsuzsikám, ne haragudj rám, tudom, sokat kérek tőled – mondta halkan, és próbált felülni az ágyban. – De hát ki más segítene nekem? A lányom is annyira elfoglalt…
Egy év telt el azóta, hogy Magdi néni elesett a lépcsőn. Azóta minden nap átjöttem hozzá: bevásároltam, főztem, takarítottam, kiváltottam a gyógyszereit. Eleinte örömmel segítettem, hiszen ő volt az a szomszéd néni, aki gyerekkoromban mindig adott egy szelet csokit vagy egy jó szót. De ahogy múltak a hónapok, egyre nehezebb lett. A saját életem háttérbe szorult: a munkahelyemen is fáradtabb lettem, a barátaim panaszkodtak, hogy sosem érek rá. Anyám is szóvá tette: „Zsuzsa, nem te vagy Magdi néni családja!”
Minden alkalommal, amikor csörgött a telefonom és megláttam Magdi néni nevét, összeszorult a gyomrom. Volt, hogy csak egy pohár vizet kért, máskor azt, hogy menjek el a patikába vagy hozzak neki valami édességet. A lánya, Erika csak ritkán jött haza – akkor is sietve, két kisgyerekkel a nyakában. Egyszer hallottam is, ahogy Magdi néni könyörög neki:
– Erika, maradj még egy kicsit! Olyan ritkán látlak…
– Anya, tudod jól, mennyire nehéz most minden! A gyerekek is betegek voltak múlt héten… Majd jövő hónapban újra jövök.
Magdi néni ilyenkor csak bólintott és mosolygott, de utána órákig sírdogált. Én pedig ott ültem mellette és próbáltam vigasztalni.
Az utóbbi időben már nem csak fizikailag fáradtam el. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy nem vagyok elég jó: ha nem ugrottam azonnal Magdi néni hívására, bűntudatom volt. Ha mégis mentem, haragudtam magamra, amiért nem tudok nemet mondani. Egy este aztán összevesztem anyámmal:
– Zsuzsa! Ez így nem mehet tovább! Nem te vagy felelős Magdi néniért! Hol van ilyenkor a lánya?
– De hát ki segítene neki? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Az ő családja! Nem te! – vágta rá anyám.
Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Végül ma reggel úgy ébredtem fel, hogy eldöntöttem: beszélek Magdi nénivel.
Most ott álltam előtte és végre kimondtam:
– Magdi néni… Én már nagyon fáradt vagyok. Nem tudom tovább csinálni ezt egyedül. Szerintem Erikanak is többet kellene segítenie…
Magdi néni arca elsápadt.
– Tudom… – suttogta. – De Erika annyira elfoglalt… És olyan kicsik még az unokáim…
– De hát magának is joga van segítséget kérni tőle! – mondtam kissé indulatosan. – Nem lehet mindig mindent rám hárítani.
Csend lett. Csak az óra kattogását hallottam. Magdi néni szemében könnyek jelentek meg.
– Bocsáss meg nekem… Nem akartalak kihasználni. Csak olyan egyedül vagyok…
A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem dühöt és sajnálatot. Tudtam jól: Magdi néni nem rosszindulatból terhel engem ennyire. De azt is tudtam: ha most nem húzom meg a határaimat, teljesen ki fogok égni.
– Segítek még magának – mondtam végül halkan –, de csak akkor, ha Erika is többet vállal. Beszéljen vele! Vagy ha kell, én is beszélek vele.
Magdi néni bólintott. Láttam rajta: szégyelli magát és fél is attól, hogy elveszíti az utolsó támaszát.
Aznap este felhívtam Erikát.
– Jó estét kívánok! Zsuzsa vagyok, anyukája szomszédja. Szeretnék beszélni magával…
A vonal másik végén fáradt sóhaj hallatszott.
– Tudom, miről van szó – mondta Erika. – De tényleg nagyon nehéz most minden…
– Értem – vágtam közbe –, de én sem bírom már egyedül. Kérem, találjunk ki valamit együtt!
Hosszú beszélgetés lett belőle. Erika végül megígérte: hetente egyszer eljön vidékre és online is többet fog beszélgetni az anyjával. Megbeszéltük azt is: keresünk egy gondozót heti pár alkalomra.
Másnap reggel Magdi néni mosolyogva fogadott.
– Köszönöm, Zsuzsikám… Talán most már mindannyiunknak könnyebb lesz.
Ahogy hazafelé sétáltam az üres utcán, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot is. Vajon önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Meddig kell segítenünk másokon úgy, hogy közben magunkat is elveszítjük? Vajon ti mit tettetek volna a helyemben?