„Nem engedlek be a lakásomba, mert sosem szabadulnék meg tőled!” – Egy magyar anyós árnyékában

„Nem engedlek be a lakásomba, mert sosem szabadulnék meg tőled!” – csattant Ilona hangja a nappaliban, mintha ostorral csapott volna végig a levegőn. Ott álltam a férjem, Gábor mellett, és éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem. A kezem remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a düh vagy a megalázottság miatt.

– Anya, ez most komoly? – kérdezte Gábor halkan, de a hangjában ott vibrált az elfojtott harag. – Tudod jól, hogy mennyire nehéz helyzetben vagyunk. Az albérletünkben penészedik a fal, és már háromszor emelték a bérleti díjat idén.

Ilona csak legyintett. – Az én lakásom az én jövőm. Ha egyszer beengedlek titeket, soha többé nem tudlak kirakni. És akkor mi lesz velem? Majd öreg koromban ti döntitek el, mikor mehetek vécére?

A szavai úgy vágtak belém, mint egy rozsdás kés. Nem tudtam megszólalni. Gábor próbált érvelni, de Ilona hajthatatlan volt. A második kerületi lakás ott állt üresen, hónapok óta csak a por gyűlt benne, mi pedig egy dohos zugban próbáltunk túlélni.

Hazafelé menet Gábor csendben vezetett. Az ablakon túl Budapest esti fényei villogtak, de én csak azt éreztem, hogy minden egyes lámpa egy újabb akadály az életünkben.

– Sajnálom – mondta végül Gábor. – Próbáltam…

– Nem a te hibád – válaszoltam halkan. – De meddig bírjuk még így?

Az albérletben minden este ugyanaz: szűk konyha, nyikorgó ágy, penészszagú falak. A szomszéd néni minden reggel hétkor porszívózik, a tulajdonos pedig hetente jelentkezik valami újabb ürüggyel, hogy emeljen az áron.

Egy este, amikor már harmadszor ázott be a plafon egy hét alatt, eldöntöttem: beszélek Ilonával egyedül. Talán ha nőként közelítek hozzá…

Másnap délután átmentem hozzá. A lakása makulátlan volt; minden porcelánfigura katonás rendben sorakozott a polcokon. Ilona teát főzött, de nem kínált meg.

– Mit akarsz? – kérdezte ridegen.

– Csak beszélgetni szeretnék – kezdtem óvatosan. – Tudom, hogy félsz attól, hogy kihasználnánk… De mi csak egy esélyt szeretnénk. Nem örökre költöznénk oda. Csak amíg összegyűjtjük az önerőt egy saját lakásra.

Ilona felnevetett. – Ugyan már! Mindenki ezt mondja. Aztán sosem mennek el. Nézd csak meg a szomszéd Marikát! A fia beköltözött hozzá tíz éve, azóta is ott élnek mindannyian.

– Mi nem vagyunk Marikáék – mondtam halkan.

– Nem érdekel! – vágott közbe Ilona. – Ez az én lakásom! Én dolgoztam meg érte! Nektek is dolgozni kell!

A kezem ökölbe szorult az asztal alatt. – Mi is dolgozunk! De ma már nem olyan könnyű lakáshoz jutni…

Ilona felállt. – Nincs miről beszélnünk.

Hazamentem, és sírtam. Gábor magához ölelt, de ő is tehetetlen volt.

A következő hetekben egyre feszültebb lett közöttünk minden. Gábor anyja és köztem nőtt a fal; már nem csak a lakásról szólt ez az egész, hanem arról is, hogy mennyit érünk mi neki.

Egy vasárnap családi ebédre hívtak minket Ilonáékhoz. Ott volt Gábor húga is, Zsófi, aki mindig mindent megkapott anyjától. Zsófi most is csak mosolygott: – Anyu azt mondta, ha majd elköltözik vidékre nyugdíjasként, nekem adja azt a lakást! Ugye milyen jó lesz?

Gábor arca elsápadt. – És mi? Mi nem számítunk?

Ilona vállat vont. – Zsófi még egyedül van. Neki nagyobb szüksége lesz rá.

Az ebéd fojtogató csendben telt tovább. Hazafelé Gábor már kiabált:

– Mindig is Zsófi volt a kedvence! Nekem sosem adott semmit! Most is csak azt akarja, hogy szenvedjünk!

Próbáltam nyugtatni, de bennem is fortyogott a düh és a csalódás.

Egy este aztán Gábor összeomlott:

– Nem bírom tovább! El kell költöznünk vidékre… Itt sosem lesz saját otthonunk.

A döntés fájdalmas volt. Mindent hátrahagytunk: barátokat, munkát, álmainkat Budapestről. Egy kisvárosban találtunk albérletet; olcsóbb volt ugyan, de idegen minden.

Ilona egyszer sem hívott fel azóta sem. Zsófi néha ír egy-egy üzenetet: „Hiányoztok.” De tudom, hogy ő marad majd anyja közelében – és végül övé lesz minden.

Éjszakánként sokszor gondolkodom: vajon tényleg ennyit érnek ma Magyarországon a családi kötelékek? Egy lakás többet ér annál, mint amit egymásnak jelentünk? Vajon mi lesz velünk húsz év múlva? És ha egyszer nekem lesz két lakásom… vajon én is ilyen leszek?