Nem Idevalósi: Egy Vidéki Lány Budapesten

– Te tényleg nem vagy idevalósi, ugye? – kérdezte a kollégiumi szobatársam, Dóra, miközben a konyhában álltunk, és próbáltam rájönni, hogyan működik a fővárosi villanytűzhely. A hangjában nem volt rosszindulat, inkább csak kíváncsiság, de mégis úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna.

Aznap este már harmadszor hallottam ezt a mondatot. Először a buszon szólt rám egy idős néni, amikor udvariasan előreengedtem a leszállásnál – „Itt nem így szokás, kislány!” –, aztán az egyetemi büfében nézett rám furcsán a pultos, amikor azt kértem, hogy „egy kis tejföllel” kérem a lángost. Mintha minden mozdulatom árulkodott volna arról, hogy én csak egy vidéki lány vagyok, aki most először próbálja megérteni ezt a zűrzavaros várost.

Gyomaendrődön nőttem fel, ahol a legmagasabb épület az öreg malom volt – négy emelet magas –, és mindenki tudta, ki vagyok. Ott nem volt szükségem arra, hogy bizonyítsak. A busz menetrendjét kívülről fújtam, és ha valaki új arccal jelent meg a boltban, az egész város tudott róla másnapra. Itt viszont… Itt csak egy voltam a sok közül. Egy arctalan lány a tömegben.

Az első hetekben minden reggel sírni tudtam volna. A metrón elvesztem, az emberek siettek mellettem, mintha láthatatlan lennék. Az egyetemen is nehezen találtam barátokat. A legtöbben már gimnázium óta ismerték egymást vagy legalábbis budapestiek voltak – összekacsintottak, ha szóba került egy-egy kerület neve vagy egy híres romkocsma. Én csak ültem csendben, és próbáltam nem elárulni magam a tájszólásommal.

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám minden este felhívott: „Eszel rendesen? Nem félsz ott egyedül? Mikor jössz haza?” Apám csak annyit mondott: „Ne hagyd magad! Ezek a pestiek más világ.” A húgom, Zsófi pedig irigykedve kérdezgette: „Na és láttad már a Parlamentet? Meg a Margitszigetet?”

Egyik este Dóra szólt át a szobából:
– Jössz bulizni? A többiek mennek az Instantba.
– Nem ismerem azt a helyet… – motyogtam.
– Majd megmutatjuk! – nevetett.

Elmentem velük. Az első óra maga volt a rémálom: hangos zene, idegen emberek, mindenki magabiztosan mozgott a térben. Próbáltam beilleszkedni, de amikor szóba elegyedtem egy fiúval, az első kérdése ez volt:
– Honnan jöttél? Nem vagy pesti, ugye?

Hazafelé menet Dóra rám nézett:
– Ne vedd magadra! Itt mindenki így kezdi. Majd megszokod.

De én nem akartam megszokni. Hiányzott a csendes utcánk, az ismerős arcok, az otthon illata. Egyik este felhívtam anyámat:
– Anya, lehet, hogy hazamegyek…
– Ne butáskodj! – vágott közbe. – Az élet nem könnyű sehol. De ha most feladod, mindig bánni fogod.

A következő hetekben próbáltam változtatni. Elmentem egy vidéki diákklubba – ott végre nem kellett szégyellnem az akcentusomat. Megismerkedtem Gergővel, aki szintén Békés megyéből jött. Együtt fedeztük fel a várost: eltévedtünk az Astoriánál, nevettünk a villamoson, és együtt sírtunk egy-egy nehéz vizsga után.

De még így is gyakran éreztem magam kívülállónak. Egy családi hétvégén apám félrehívott:
– Látom rajtad, hogy szenvedsz. De büszke vagyok rád! Nem mindenki mer ekkorát lépni.

Aztán eljött az első karácsonyom Budapesten. Nem tudtam hazautazni – hóvihar miatt leálltak a vonatok. Egyedül ültem a kollégiumi szobában, amikor Dóra bekopogott:
– Gyere át hozzánk! Anyámék főztek bejglit.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán mégis lehet helyem ebben a városban. Hogy nem kell választanom múlt és jelen között – lehetek egyszerre vidéki lány és budapesti egyetemista.

Most már harmadéves vagyok. Még mindig gyakran hallom: „Nem vagy idevalósi.” De már nem fáj annyira. Inkább büszkeséggel tölt el – mert tudom, honnan jöttem, és azt is tudom, hová tartok.

Vajon tényleg csak akkor tartozunk valahová, ha mindenki elfogad? Vagy elég az is, ha mi magunk elfogadjuk önmagunkat? Ti mit gondoltok erről?