Nem mindenkinek jut kényelmes élet – Zsófi története

– Miért nem szóltatok előbb? – kérdeztem remegő hangon, miközben a vasárnapi húsleves gőze az arcomba csapott. Ádám, a fiam, csak a tányérját bámulta, Réka pedig idegesen tördelte a szalvétát. A két unokám, Lili és Marci, csendben ültek, mintha érezték volna a feszültséget.

– Nem akartunk terhet rakni rád, anya – mondta végül Ádám. – Tudjuk, hogy neked sem könnyű.

A szívem összeszorult. Mióta az apjuk meghalt, mindenki tőlem várja a megoldást. De most először éreztem azt, hogy talán nem tudok segíteni. Réka harmadik gyerekünket várja, és bár örülök neki, látom rajta a félelmet. A házukat alig fél éve vették meg, a törlesztőrészlet magasabb lett, mint gondolták. Réka nem tud visszamenni dolgozni, Ádám pedig éjjel-nappal dolgozik a gyárban, hogy valahogy kihúzzák hónapról hónapra.

– Anya, én tényleg próbálok mindent – mondta Ádám halkan. – De már nem bírom sokáig. Tegnap is majdnem elaludtam a volánnál.

Réka szemében könnyek csillogtak. – Nem akarom, hogy Ádám így tönkremenjen miattunk. De mit tehetnék? Ki venne fel egy háromgyerekes anyát?

A konyhában hirtelen csend lett. Hallottam, ahogy az óra kattog a falon. Eszembe jutottak a saját fiatal éveim: amikor az apjuk elvesztette az állását, és nekem kellett elmenni takarítani, hogy legyen mit enni. Akkor is azt hittem, hogy sosem lesz jobb.

– Talán el kellene adni a házat – mondtam ki végül félve.

Ádám arca eltorzult. – Anya! Az volt az álmunk! Mindent feladtunk érte…

– Tudom, fiam – suttogtam. – De mi fontosabb? Az álom vagy ti magatok?

Réka ekkor felállt, és kiment a konyhából. Hallottam, ahogy sírva becsapja maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Lili odabújt hozzám.

– Mama, miért sír anya?

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Vajon én rontottam el valamit? Túl sokat vártam el tőlük? Vagy csak az élet ilyen kegyetlen?

Másnap reggel Réka halkan kopogott be hozzám.

– Zsófi néni… beszélhetnénk?

Leültünk a konyhaasztalhoz. Réka szemei vörösek voltak.

– Sajnálom, hogy tegnap így kiborultam – kezdte. – Csak… félek. Félek attól, hogy elveszítjük mindazt, amiért dolgoztunk.

– Tudom, drágám – mondtam halkan. – De néha el kell engedni dolgokat ahhoz, hogy újra talpra álljunk.

– És ha Ádám haragszik rám emiatt? Ha azt hiszi, én vagyok a hibás?

Megfogtam a kezét.

– Egy családban nincs olyan, hogy valaki hibás. Együtt kell megoldani mindent.

Aznap este leültünk mindhárman beszélgetni. Ádám először dühös volt.

– Miért kell mindig nekünk feladni mindent? Másoknak miért megy könnyen?

– Nem megy könnyen senkinek – mondtam határozottan. – Csak nem beszélnek róla.

Végül abban maradtunk, hogy keresnek kisebb lakást albérletben, amíg Réka újra munkába tud állni. Nehéz döntés volt, de úgy éreztem, legalább együtt maradnak.

A következő hetekben minden nap segítettem pakolni, hirdetéseket nézni. Lili és Marci is segítettek dobozolni a játékaikat. Egy este Ádám odajött hozzám.

– Anya… köszönöm. Tudom, hogy nem ezt akartad nekünk.

– Nem baj – mondtam mosolyogva. – Az élet néha más utat mutat.

Most itt ülök az üres házban, és hallgatom, ahogy az unokáim nevetnek az új lakásban. Néha még mindig fáj a szívem, de tudom: együtt minden könnyebb.

Vajon más családok is ennyit küzdenek? Ti mit tennétek a helyemben?