„Nem tudtam elmondani anyának, hogy meddő vagyok, mondd el te!” – Egy magyar anyámasszony katonája feleségének vallomása

– Nem, Krisztián, ezt nem teheted velem! – suttogtam remegő hangon a fürdőszoba hideg csempéi között, miközben a férjem a tükör előtt állt, és a borostáját simogatta. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. – Nem mondhatom el helyetted anyádnak, hogy nem lehet gyerekünk!

Krisztián csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amikbe annak idején beleszerettem. De most csak félelmet láttam bennük. Félt az anyjától. Mindig is félt. Az egész házasságunk erről szólt: ő és az anyja, én pedig valahol a háttérben, mint egy statiszta.

Amikor megismerkedtünk a Margitszigeten egy baráti pikniken, azt hittem, végre megtaláltam azt a férfit, akivel leélhetem az életem. Krisztián vicces volt, figyelmes, és mindig tudta, hogyan csaljon mosolyt az arcomra. Már az első randin is elmesélte, mennyire szereti az édesanyját. Akkor még aranyosnak találtam.

De ahogy teltek a hónapok, rájöttem, hogy náluk minden az anyja körül forog. Ha vasárnap délutánra közös programot terveztünk, biztos lehettem benne, hogy Edit néni felhívja: „Kisfiam, ugye jössz ebédre? Főztem neked húslevest!” És Krisztián ment. Mindig ment.

Az esküvőnkön is Edit néni szervezte meg a menüt, ő döntötte el, milyen legyen a torta és milyen színű legyen a terítő. Az én anyám csak csendben mosolygott a sarokban.

Aztán jöttek a kérdések: „Mikor lesz már unoka?” Először csak viccelődve kérdezte Edit néni, aztán egyre komolyabban. Én pedig minden hónapban reménykedtem, hogy végre sikerül. De nem sikerült.

Orvoshoz mentünk. Vizsgálatok sora következett. Végül egy péntek délután az orvos közölte: „Sajnálom, Krisztián úr, ön meddő.” Krisztián összetört. Napokig nem szólt hozzám. Csak ült a kanapén és bámulta a tévét.

Azt hittem, majd együtt feldolgozzuk. De nem így lett. Egy este odafordult hozzám:
– Niki… nem tudom elmondani anyának. Kérlek… mondd el te!

Ott álltam egyedül a fürdőszobában, és úgy éreztem, mintha rám szakadt volna az egész világ. Hogy mondjam el egy asszonynak, aki egész életében csak az egyetlen fiára épített mindent, hogy sosem lesz unokája?

Végül belementem. Nem volt más választásom. Egy vasárnap délután Edit néni lakásában ültem a konyhaasztalnál, kezemben egy csésze kamillateával.
– Edit néni… beszélnünk kell valamiről.
– Jaj kislányom, csak nem vagy beteg? – nézett rám aggódva.
– Nem… vagyis… nem erről van szó – kezdtem remegő hangon. – Az orvosok szerint… Krisztián nem lehet apa.

Edit néni először csak nézett rám hitetlenkedve. Aztán felpattant.
– Ez biztos valami tévedés! Az én fiam egészséges! Biztos veled van a baj! – kiabálta.

Krisztián ekkor jött be a szobába. Csak állt ott némán, lehajtott fejjel. Nem szólt semmit. Én pedig ott ültem két tűz között: egy anya haragja és egy férj gyávasága között.

Innentől minden megváltozott. Edit néni soha többé nem nézett rám ugyanúgy. Minden alkalommal éreztem a tekintetét: „Miattad nincs unokám.” Krisztián pedig egyre inkább visszahúzódott. Még többet járt haza az anyjához. Én pedig egyedül maradtam a lakásunkban.

Egy este azt mondta:
– Niki… talán jobb lenne külön folytatni.
Nem sírtam. Már nem voltak könnyeim.

Elköltöztem. Új életet kezdtem egy kis albérletben Zuglóban. Próbáltam feldolgozni mindent: a meddőséget, a házasságom végét és azt az érzést, hogy sosem voltam igazán fontos senkinek ebben a történetben.

Sokszor gondolkodom azon: vajon mi lett volna, ha Krisztián képes lett volna kiállni magáért? Ha egyszer az életben nemet mond az anyjának? Vagy ha én hamarabb észreveszem, hogy sosem leszek első helyen mellette?

Ti mit gondoltok? Lehet boldog házasságot építeni egy anyámasszony katonájával? Vagy ez eleve kudarcra van ítélve?