„Nem vagyok a te megváltód” – Egy lány döntése az apja életéről
– Aurora, kérlek… – hallottam anyám remegő hangját a telefonban. A konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a bögrét, mintha attól várnék választ mindenre. – Apádnak sürgősen vesére van szüksége. Te vagy az egyetlen esélye.
A szívem hevesen vert, de nem a félelemtől, hanem attól a haragtól, amit évek óta próbáltam elfojtani magamban. Harmincéves vagyok, de még mindig ugyanúgy összerándulok, ha meghallom apám nevét, mint amikor tízévesen a szobám sarkában kuporogtam, és azt kívántam, bárcsak ne léteznék.
Gyerekkoromban minden este ugyanaz a rémálom: apám ordítása, a törött poharak csörömpölése, anyám sírása. És én, Aurora, aki mindig azt hittem, hogy ha elég csendben maradok, talán nem vesz észre. De mindig észrevett. Egy rossz jegy az iskolában, egy elfelejtett házimunka – mindegy volt az ok. A pofonok sosem maradtak el.
Aztán felnőttem. Elköltöztem Budapestre egy kis albérletbe, ahol végre először éreztem magam biztonságban. De a múltat nem lehet csak úgy lemosni magadról. Minden új kapcsolatomban ott volt az árnyéka: a félelem attól, hogy valaki egyszer majd ugyanúgy bántani fog.
Most pedig itt ülök, és anyám hangja könyörög a telefonban. – Aurora, kérlek…
– Nem tudom, anya – suttogtam. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre.
– Ő az apád! – kiáltotta vissza. – Hibázott, de most szüksége van rád!
Hibázott? Ez lenne az? Egy hiba? Az évekig tartó verések, megalázások csak hibák voltak? Hányszor könyörögtem anyának is, hogy meneküljünk el? Hányszor mondta azt: „Majd jobb lesz”? De sosem lett jobb.
Aznap este egész éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a múltat. Aztán másnap reggel beültem a kocsiba és hazautaztam Szolnokra.
A ház ugyanaz volt: kopott vakolat, nyikorgó kapu. Anyám az ajtóban várt könnyes szemmel. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.
Bent apám feküdt a kanapén. Soványabb volt, mint valaha, de a tekintete még mindig ugyanaz: hideg és kemény.
– Aurora – szólt rám rekedten –, tudom, hogy nem voltam jó apa. De most… most tényleg szükségem van rád.
A szobában csend lett. Csak az óraketyegés hallatszott.
– Miért pont most? – kérdeztem halkan. – Miért csak akkor jövök neked eszedbe, amikor valamit akarsz tőlem?
– Mert te vagy az egyetlen lányom – felelte. – És mert…
– És mert nincs más választásod! – vágtam közbe. – Amikor kislány voltam, kellettem neked? Amikor sírtam éjszakánként? Akkor is én voltam az egyetlen lányod!
Anyám odalépett hozzám és megfogta a kezem. – Aurora, kérlek…
– Nem! – ráztam le magamról. – Nem fogom feláldozni magam azért az emberért, aki tönkretette az életemet!
Apám arca megkeményedett. – Hálátlan vagy – mondta halkan.
– Lehet – feleltem –, de legalább végre magamért döntök.
Aznap este anyám sírva könyörgött nekem a konyhában.
– Tudom, hogy mit tett veled… Tudom! De ha meghal…
– Akkor meghal – mondtam ki végül. – Én nem vagyok az ő megváltója.
Hazamentem Budapestre. Napokig nem ettem, nem aludtam rendesen. A lelkiismeretem marcangolt: tényleg ennyire önző vagyok? Vagy végre csak kiállok magamért?
A család persze szétszedett. A nagynéném felhívott:
– Aurora, ezt nem teheted! Egy család vagyunk!
– Egy család? Hol volt ez a család akkor, amikor apám vert minket?
A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Zoltán, a kollégám egyszer félrehívott:
– Minden rendben veled?
– Nem igazán – vallottam be. És először mondtam ki hangosan mindent: a gyerekkori bántalmazást, az apám betegségét, a döntésemet.
Zoltán csak annyit mondott: – Jogod van nemet mondani.
Ez volt az első alkalom, hogy valaki nem ítélt el.
Végül apám meghalt. Anyám hónapokig nem beszélt velem. A temetésen ott álltam a sírnál, és nem éreztem semmit. Sem gyászt, sem megkönnyebbülést. Csak ürességet.
Azóta is sokszor elgondolkodom: vajon helyesen döntöttem? Megérdemli-e bárki is a második esélyt csak azért, mert vér szerinti rokon? Vagy néha tényleg önmagunkat kell választanunk?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e valaha is igazán megbocsátani annak, aki sosem kért bocsánatot?