„Nem vagyok többé cselédlány” – Egy szomszédság határai és a ki nem mondott szavak
– Marika néni, én ezt már nem bírom tovább! – szakadt ki belőlem, miközben a harmadik szatyor gyógyszert cipeltem fel a negyedikre, és a kulcsot kerestem a kabátom zsebében. Az ajtó mögül halk köhögés hallatszott, aztán a reszketeg hang: – Jaj, Zsuzsikám, csak még ezt az egyet…
Azt hiszem, abban a pillanatban szakadt el bennem valami. Egy éve minden napomat az határozta meg, hogy mikor hív Marika néni, mit kell vennem neki, mikor kell beadnom az injekciót, vagy épp meghallgatnom a panaszait. A saját családom már csak legyintett: „Anyu, te vagy a falu jótündére!” – mondta Gergő fiam gúnyosan, amikor este hullafáradtan rogytam le az asztalhoz.
De nem tudtam nemet mondani. Marika néni egyedül volt. A lánya, Ágnes, Pesten él, két gyerekkel, egy panelban. Tavaly egyszer jött haza, akkor is csak három napra. „Nincs hely nálunk anyunak” – magyarázta nekem egyszer telefonon. „Te úgyis ott vagy mellette, Zsuzsa néni.”
Ez a mondat visszhangzott bennem most is, ahogy Marika néni ágyához léptem. Az ablakon át szürke fény szűrődött be, a szobában dohos gyógyszerszag terjengett. Marika néni rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, amikben egyszerre volt hála és bűntudat.
– Tudom, sok vagyok… – kezdte halkan.
– Nem erről van szó – sóhajtottam. – De nekem is van családom. Dolgozom is. Nem lehetek mindig itt.
– Ágnesnek szóltam… de hát tudod…
– Igen, tudom – vágtam közbe dühösen. – De talán neki is többet kellene vállalnia! Nem lehet mindent rám hagyni csak azért, mert közelebb lakom!
Marika néni elfordította a fejét. A csend olyan sűrű lett köztünk, hogy szinte tapintható volt.
Hazafelé menet remegtek az ujjaim. A boltban találkoztam Évával, a másik szomszéddal.
– Na mi van, Zsuzsa? Megint Marikánál voltál? – kérdezte együttérzően.
– Igen… de most már elég volt. Megmondtam neki.
Éva bólintott. – Tudod, mindenki azt gondolja rólad, hogy te mindent elbírsz. De nem vagy robot.
Otthon Gergő már várt.
– Anyu, miért csinálod ezt? Már nem is vagy velünk esténként…
– Mert nem hagyhatom magára! – csattantam fel. – Te sem hagynád magára a nagymamát!
– De ő nem a nagymamám! – vágott vissza Gergő.
Ez a mondat úgy ütött szíven, mint egy pofon. Valóban: Marika néni nem családtagom. De akkor miért érzem magam felelősnek érte?
Aznap este Ágnes hívott telefonon.
– Hallottam anyutól, hogy mostanában kevesebbet tudsz segíteni…
A hangjában szemrehányás bujkált.
– Ágnes, neked is ott kellene lenned! – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta őrizgettem magamban. – Nem lehet mindent rám bízni! Neked van anyád!
A vonal másik végén csend lett.
– Tudod jól, hogy két gyerek mellett nem egyszerű…
– Nekem sem! – vágtam közbe. – De én mégsem hagytam magára!
Ágnes sóhajtott.
– Majd megpróbálok többet jönni…
De tudtam, hogy ez csak ígéret marad.
A következő hetekben kevesebbet mentem át Marikához. Próbáltam visszatalálni a saját életemhez: főztem Gergő kedvencét, sétáltam a férjemmel a Tisza-parton. De minden alkalommal bűntudatot éreztem. Vajon rossz ember vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?
Egy délután Marika néni csengetett át hozzánk. Botjára támaszkodva állt az ajtóban.
– Zsuzsikám… csak annyit szeretnék mondani: köszönöm. És sajnálom.
A könnyeimmel küszködve öleltem át.
Azóta ritkábban beszélünk. Ágnes valóban többször jön haza – legalábbis próbálja –, de a régi közelség már nincs köztünk Marikával. A falu népe is máshogy néz rám: van, aki szerint önző lettem; más szerint végre kiálltam magamért.
De vajon hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért? És ki mondja meg, mikor elég?