Nem vállaltam az unokám felügyeletét – most széthullik a családom?

– Nem, Zsófi, nem tudom vállalni a jövő héten sem – mondtam ki végül, miközben a telefonomat szorongattam. A hangom remegett, de próbáltam határozott maradni. A vonal másik végén hosszú csend volt, majd Zsófi, a menyem, halkan, de érezhetően dühösen válaszolt:

– Értem. Akkor majd megoldjuk valahogy. De tudod, hogy ezzel mennyire megnehezíted az életünket?

Letettem a telefont, és percekig csak ültem a konyhaasztalnál. A napfény csíkokat vetett a linóleumra, de én csak a szívemben érzett súlyt éreztem. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak most először próbálok magamért élni?

Tavaly, amikor a legkisebb fiam, Márk és Zsófi összeköltöztek, végre úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Évtizedekig másokért éltem: először a szüleim mellett, aztán a férjem mellett, majd három fiamat neveltem fel. Mindig én voltam az, aki főzött, mosott, szervezett, vigasztalt. Amikor Márk is kirepült, úgy döntöttem, elindítom azt a kis kézműves vállalkozást, amiről mindig is álmodtam. Hímzett terítőket és párnákat készítettem – gyerekkorom óta ez volt a szenvedélyem.

Nem kérdeztem meg senkit. A mi családunkban mindig az volt az elv: mindenki a maga útját járja. Anyám is ezt mondta: „Ne várj mástól engedélyt az életedhez!”

De amikor megszületett az unokám, Lili, minden megváltozott. Zsófi szinte azonnal elvárta volna, hogy én legyek a bébiszitter. Eleinte segítettem is: hetente kétszer vigyáztam Lilire, de közben egyre több megrendelésem lett. Egyre nehezebb volt összeegyeztetni mindent.

Aztán jött az a nap, amikor Zsófi felhívott:

– Anikó, jövő héten vissza kell mennem dolgozni. Tudnál minden nap vigyázni Lilire?

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez mit jelent: lemondani az álmaimról, újra csak másokért élni. De most először nemet mondtam.

Azóta minden megváltozott. Zsófi rideg lett velem, Márk pedig csak annyit mondott:

– Anya, nem értem, miért nem tudsz segíteni nekünk. Mindig mindent megtettél értünk.

Próbáltam elmagyarázni neki:

– Fiam, szeretlek titeket, de most végre magamért is szeretnék élni. Nem akarom újra feladni mindent.

De mintha falnak beszéltem volna. A családi vasárnapok elmaradtak. A nagyobb fiaim is furcsán néztek rám – mintha valami bűnt követtem volna el.

Egyik este csöngettek. Az ajtóban Zsófi állt Lilivel a karján.

– Anikó, kérlek… – kezdte halkan –, Márk túlórázik, nekem is be kell mennem dolgozni. Csak pár órára…

Néztem Lilit: hatalmas barna szemei rám meredtek. Meg akartam ölelni őt – de közben tudtam: ha most engedek, soha többé nem lesz saját életem.

– Sajnálom – suttogtam –, most nem tudom megoldani.

Zsófi arca eltorzult a dühtől.

– Tudod mit? Akkor ne is számíts ránk többet! – vágta oda és sarkon fordult.

Azóta hetek teltek el. Nem hívnak fel. Nem jönnek át. A nagyobb fiaim is csak rövid üzeneteket írnak: „Reméljük jól vagy.” Anyám hangja visszhangzik bennem: „Ne várj mástól engedélyt az életedhez!” De most úgy érzem: talán mégis hibáztam.

A szomszédasszonyom, Ildikó néha átjön egy kávéra.

– Anikó, ne bántsd magad! Mindenki azt hiszi, hogy a nagymama dolga mindent feladni… De hát te is ember vagy!

De amikor este lefekszem, csak Lili arcára tudok gondolni. Vajon mit fog gondolni rólam felnőttként? Hogy az önző nagymama voltam?

A vállalkozásom szépen megy – de minden sikeres megrendelés után ürességet érzek.

Tényleg én vagyok az önző? Vagy csak mindenki más várja el tőlem azt az áldozatot, amit már annyiszor meghoztam? Vajon lehet-e egy nőnek saját élete anélkül, hogy elveszítené a családját?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önzés és az önállóság határa?