Néma fenyegetés: Egy budapesti nő harca a kutyája életéért és az igazságért

– Lili! Ne! – kiáltottam, ahogy megláttam, hogy a kutyám valami furcsa, rózsaszín falatot rágcsál a lépcsőházban. A szívem azonnal a torkomban dobogott. Tudtam, hogy valami nincs rendben. A panelházunkban, Zuglóban, mindig is voltak feszültségek a szomszédok között, de sosem gondoltam volna, hogy valaki ilyen messzire menne.

Letérdeltem Lilihez, és próbáltam kiszedni a szájából a falatot. A kezem remegett, ahogy megláttam a papírfecnit mellette: „Tartsd távol a dögödet! Ez csak figyelmeztetés.” A gyomrom összeszorult. Ki képes ilyesmire? Ki gyűlölhet minket ennyire?

Azonnal felkaptam Lilit, és rohantam vele az állatorvoshoz. Az út alatt végig sírtam. Lili a családom része volt, mióta három éve magamhoz vettem a menhelyről. Egyedül élek, anyám vidéken, apám már régen elhagyott minket. Lili volt az egyetlen igazi társaságom ebben a rideg panelrengetegben.

Az állatorvos, dr. Sipos, gyorsan cselekedett. – Szerencséd van, hogy időben hoztad – mondta komoran. – De most várnunk kell.

A váróban ülve visszagondoltam az elmúlt hetekre. Nemrégiben veszekedtem össze Katalinnal, a harmadikról. Azt mondta, Lili túl hangos, és zavarja az unokáját. De tényleg képes lenne ilyesmire? Vagy talán Gábor, aki mindig morog, amikor Lili a fűre pisil? Hirtelen mindenki gyanússá vált.

A telefonomban nézegettem a képeket Liliről: ahogy a Városligetben futkározik, ahogy reggelente az ágyamba bújik. Nem tudtam elképzelni az életem nélküle. A könnyeim újra folyni kezdtek.

Két óra múlva dr. Sipos kijött: – Úgy tűnik, túléli. De figyelni kell rá.

Hazafelé menet minden lépcsőfokot átvizsgáltam. A szomszédok ajtajai zárva voltak, de éreztem a tekinteteket a kukucskáló mögül. Otthon leültem Lilivel a kanapéra, és elővettem a papírfecnit. A betűk remegő kézzel voltak írva, mintha valaki dühében firkantotta volna le.

Este anyám hívott: – Mi történt veled? Hallom, sírsz.

– Majd elmondom – suttogtam, mert nem akartam őt is megijeszteni.

Másnap reggel újabb cetlit találtam az ajtómban: „Ez még csak a kezdet.” A félelem lassan pánikká nőtt bennem. Felhívtam a közös képviselőt, Zsoltot.

– Nem lehetne kamerát felszerelni? – kérdeztem.

– Tudod te is, hogy ehhez minden lakó beleegyezése kell – sóhajtott. – De beszélek a többiekkel.

Aznap este összegyűltünk a ház előtt. Katalin ott állt összefont karral, Gábor gyanakvóan méregetett. Próbáltam nyugodt maradni.

– Valaki mérgezett falatot tett ki Lilinek – mondtam remegő hangon. – És fenyegető üzeneteket hagyott.

– Biztos nem véletlen? – kérdezte Katalin hidegen.

– Nem hiszem – vágtam rá. – És ha legközelebb egy gyerek találja meg?

Csend lett. Mindenki elfordult, senki sem akart belekeveredni.

Aznap éjjel alig aludtam. Minden zajra felriadtam. Lili is nyugtalan volt; mintha ő is érezte volna a feszültséget.

A következő napokban próbáltam kideríteni valamit. Beszéltem Évával, aki mindig mindent tud a házról.

– Sokan irigyek rád – mondta halkan. – Egyedül vagy, de van egy szép kutyád, és mindig mosolyogsz.

– Ezért akarnának ártani nekem?

– Az emberek furcsák – vont vállat Éva.

Egy este kopogtak az ajtómon. Gábor állt ott zavartan.

– Bocsánatot akarok kérni – mondta halkan. – Tudom, hogy néha túl hangos vagyok veled… De én nem tettem semmit.

Meglepődtem. Láttam rajta az őszinteséget.

– Köszönöm – mondtam halkan.

Aznap este újabb cetli várt rám: „Nem fogod megúszni.” Már nem csak Lilit féltettem, hanem magamat is.

Elmentem a rendőrségre, de csak legyintettek: bizonyíték nélkül nem tehetnek semmit.

A napok teltek, én pedig egyre jobban bezárkóztam. Már nem mertem sétálni menni Lilivel este. Anyám aggódott értem, de nem akartam visszaköltözni vidékre; ez volt az otthonom.

Egyik reggel azonban minden megváltozott. A postaládámban egy újabb üzenet várt: „Láttalak tegnap este az ablakban.” Rájöttem: valaki figyel engem. Valaki itt van köztünk, aki gyűlöl engem és Lilimet.

Összeszedtem minden bátorságomat, és kiálltam a ház elé Lilivel.

– Elég volt! – kiabáltam fel az emeletekre. – Ha valakinek problémája van velem vagy Lilivel, jöjjön le és mondja el a szemembe! Nem fogok félni!

A szomszédok lassan előbújtak; néhányan bólintottak, mások lesütötték a szemüket. Katalin végül odajött hozzám.

– Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok – mondta halkan. – Sajnálom…

Nem tudom, ki volt az elkövető. Talán sosem derül ki. De azt tudom: nem hagyhatjuk, hogy a félelem uralja az életünket ebben a házban.

Most itt ülök Lilivel az ölemben és azon gondolkodom: vajon tényleg ilyen könnyen el tudjuk veszíteni egymás iránti bizalmunkat? Meddig mehet el valaki a gyűlöletben? Ti mit tennétek az én helyemben?