Nyolc év házasság után: Több vagyok, mint a család cselédje

– Nem hiszem el, hogy megint elfelejtetted! – csattantam fel, miközben a konyhapulton álltam, kezemben a félig üres tejfölös dobozzal.

Péter, a férjem, épp a nappaliban ült, szemét a tévére szegezte. A Fradi meccs ment, és ahogy megszoktam, ilyenkor semmi más nem létezett számára.

– Miről beszélsz, Zsuzsa? – kérdezte fásultan, anélkül hogy rám nézett volna.

– A tejfölről! Megkértelek, hogy hozzál haza egy dobozzal, mert holnap rakott krumplit akartam csinálni a gyerekeknek. Tudod jól, hogy Imi csak azzal eszi meg!

– Jaj, ne haragudj már, annyi dolgom volt ma… – legyintett, majd visszafordult a képernyő felé.

Ott álltam a konyhában, és hirtelen úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék. Nyolc éve vagyunk házasok. Nyolc éve minden nap ugyanaz: reggel korán kelek, elkészítem a reggelit, összepakolom a gyerekeket – Imi most másodikos, Anna még óvodás –, aztán rohanok dolgozni a helyi könyvtárba. Délután hazajövök, főzök, mosok, takarítok. Péter késő estig dolgozik az építkezésen – ezt mindig elmondja mindenkinek –, de amikor itthon van, akkor is csak ül és nézi a tévét.

Az anyósom szerint szerencsés vagyok: rendes férjem van, nem iszik, nem veri a gyerekeket. „A férfi dolga a munka, a nőé a háztartás” – mondja mindig. De én már nem tudom elhinni, hogy ez így rendben van.

Egyik este Anna lázasan ébredt. Péter horkolt mellettem, én pedig félálomban próbáltam levinni Annát a konyhába lázmérőért. Amikor visszamentem vele a szobába, Péter csak annyit morgott: – Nem lehetne csendesebben csinálni?

Aznap éjjel nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont. Vajon tényleg ez az életem? Egy láthatatlan gép vagyok ebben a házban? Hol vagyok én ebben az egészben?

Másnap reggel Imi odajött hozzám reggeli közben:

– Anya, miért vagy mindig fáradt?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a fejét és próbáltam mosolyogni.

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A könyvtárban kevés a pénz, sok a munka. A főnököm, Márta néni mindig azt mondja: „Zsuzsikám, maga olyan szorgalmas!” De soha nem kérdezi meg, hogy vagyok.

Egyik délután összefutottam Rékával, az egykori legjobb barátnőmmel. Réka mindig is karrierista volt – most egy budapesti reklámügynökségnél dolgozik –, de valahogy mindig irigyeltem az önbizalmát.

– Hogy bírod ezt a tempót? – kérdezte tőlem.

– Nem tudom… Néha úgy érzem, eltűntem ebben az egészben.

– Zsuzsa! Te mindig is okos voltál. Miért nem csinálsz valamit magadért? Tanulj tovább! Vagy kezdj el írni! Emlékszel még arra a novellára gimiben?

Hazafelé menet Réka szavai visszhangoztak bennem. Miért is ne? Miért ne lehetnék több annál, mint amit most csinálok?

Aznap este vacsora után leültem Péterrel beszélgetni.

– Szeretnék jelentkezni egy online tanfolyamra – mondtam neki halkan.

– Minek az neked? – vonta fel a szemöldökét.

– Mert szeretnék fejlődni… Szeretnék valami mást is csinálni.

– De hát dolgozol! Meg itthon is van elég dolgod. Ki fogja akkor rendben tartani a házat?

– Péter… Én nem csak házvezetőnő vagyok ebben a családban!

Először láttam rajta döbbenetet. Talán soha nem gondolt bele igazán abba, hogy nekem is vannak álmaim.

A következő hetekben elkezdtem esténként tanulni. Nehéz volt: Anna sokszor sírt lefekvéskor, Imi is segítséget kért a leckében. Péter eleinte duzzogott, de aztán lassan elkezdett segíteni – néha ő fürdette meg Annát vagy segített Iminek matekozni.

Az anyósom persze nem hagyta szó nélkül:

– Minek ez neked? A családodnak van rád szüksége!

De én csak mosolyogtam és folytattam tovább.

Egy év telt el így. Most már nem csak könyvtáros vagyok: írok egy helyi újságnak is cikkeket. Imi büszkén mutatja az iskolában: „Az én anyukám írta ezt!” Anna pedig rajzol nekem minden nap egy szívecskét.

Péterrel sokat veszekedtünk az utóbbi időben – de most már legalább beszélgetünk. Néha még mindig úgy érzem magam, mint egy cseléd ebben a házban… de már tudom: több vagyok ennél.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját családjukban? És vajon mikor jön el az idő, amikor végre mindenki felismeri: mi is számítunk?