„Ő az apám, és ott lesz az esküvőmön, akár tetszik, akár nem!” – Egy lány harca a családjáért

„Nem akarom, hogy itt legyen!” – anyám hangja remegett a dühtől, miközben a nappali közepén állt, szorosan összefont karral. A függönyön keresztül beszűrődött a májusi napfény, de a szobában mégis dermesztő hideg volt. „Ő az apád, de nekem csak egy hiba az életemben.”

Ott álltam előtte, huszonhárom évesen, fehér jegyzetfüzettel a kezemben, amibe az esküvői terveimet írtam. A kezem remegett, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet. „Anya, kérlek… legalább az esküvőmön hadd legyen ott. Megígértem neki.”

Anyám arca eltorzult. „Megígérted? És nekem mit ígértél? Hogy soha többé nem hozod vissza azt a férfit az életembe!”

Ekkor visszarepültem az időben. Emlékszem, amikor kicsi voltam, minden este apám mesélt nekem: „Jó éjt, Lilla, álmodj szépeket!” De amikor hat éves lettem, egyik napról a másikra eltűnt. Anyám csak annyit mondott: „Apád elment. Nem bírta tovább.” Soha nem beszéltünk róla többet. A családi fotókat elpakolta, a nevét sem ejtettük ki.

Tizenhat évesen találtam rá újra apámra. Egy véletlen találkozás volt a Keleti pályaudvaron. Ősz hajjal, fáradt szemekkel nézett rám. „Lilla? Te vagy az?” – kérdezte halkan. Akkoriban mindenki azt mondta, jobb lesz így, ha nem bolygatom a múltat. De én nem tudtam elengedni.

Azóta titokban találkoztunk néha. Apám mindig hozott nekem valami apróságot: egy régi könyvet, egy csokor mezei virágot. Mindig bocsánatot kért, de soha nem mondta el igazán, miért ment el. Csak annyit mondott: „Anyáddal nem tudtunk együtt élni. De téged mindig szeretni foglak.”

Most itt állok, életem egyik legfontosabb napja előtt, és választanom kell: anyám vagy apám? Az esküvői előkészületek minden percét áthatja ez a feszültség. A vőlegényem, Gergő próbál támogatni: „Lilla, ez a te napod. Jogod van ahhoz, hogy mindkét szülőd ott legyen.” De anyám hajthatatlan.

Egyik este leültem mellé a konyhában. A régi zománcos lábosban főtt a húsleves, anyám kanalazta a levestésztát. „Anya… miért utálod ennyire apát?” – kérdeztem halkan.

Letette a kanalat. „Mert amikor megszülettél, minden megváltozott. Azt hittem, boldogok leszünk hárman. De ő… félt a felelősségtől. Elmenekült.”

„De én is az ő lánya vagyok” – mondtam sírva.

Anyám csak nézett rám üres tekintettel. „Tudom. És ezért fáj minden nap.”

Az esküvő előtti héten apámmal találkoztam egy kis kávézóban a Blaha Lujza téren.

„Lilla, biztos vagy benne? Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek” – mondta aggódva.

„Azt akarom, hogy ott legyél. Mindig is azt akartam” – válaszoltam.

Apám elmosolyodott, de a szeme sarkában könny csillant.

Eljött az esküvő napja. A templomban mindenki ott volt: rokonok, barátok, Gergő családja. Anyám mereven ült az első sorban, apám pedig pár paddal hátrébb foglalt helyet. Amikor megláttam őket egyszerre, összeszorult a szívem.

A szertartás után odamentem anyámhoz. „Köszönöm, hogy eljöttél.”

Ő csak bólintott.

Aztán apámhoz léptem. Megöleltem. „Köszönöm, hogy itt vagy.”

A lagzin mindketten ott ültek – külön asztalnál. A vendégek suttogtak: „Lilla apja is itt van? Hát nem váltak el csúnyán?”

Az este végén anyám odajött hozzám.

„Lilla… lehet, hogy soha nem fogom megbocsátani neki. De neked joga van szeretni őt is.”

Sírtunk mindketten.

Most már férjes asszony vagyok. Néha még mindig két tűz között érzem magam – de legalább már nem titkolózom.

Vajon lehet-e egyszerre szeretni két embert, akik egymást gyűlölik? Ti mit tennétek a helyemben?