Örökös versengés: Nővérekből anyák, anyákból ellenfelek

– Miért nem tudsz egyszer végre örülni a saját sikerednek, Katalin? – Sára hangja élesen hasított át a nappalin, miközben a két fiú, Marci és János, némán ültek a kanapén. A vasárnapi ebédnek már rég vége volt, de a feszültség csak nőtt az asztal körül.

Ott ültem közöttük, mint egy báb, aki már rég elvesztette a fonalat a saját családjában. Katalin arca vörös volt a dühtől, szemeiben könnyek csillogtak. – Te mindig mindent jobban tudsz, ugye? Még azt is, hogyan kell gyereket nevelni! – csattant fel.

Sára csak legyintett. – Nem kell mindent versenynek venni. János jól tanul, de nem ezért szeretem. Nem mindenki akarja legyőzni a másikat.

Katalin ekkor felpattant. – Persze, neked minden könnyen megy! Nekem meg mindig küzdenem kellett mindenért! – A hangja remegett. Marci, a fia, zavartan nézett rám. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Láttam benne ugyanazt a bizonytalanságot, amit Katalinban is annyiszor láttam gyerekkorában.

A két lányom között sosem volt igazi béke. Katalin már kicsiként is nehezebben barátkozott, nehezebben tanult. Sára viszont mintha minden akadályt játszi könnyedséggel vett volna. Emlékszem, amikor Katalin sírva jött haza az iskolából, mert megint rossz jegyet kapott matekból, Sára pedig ugyanaznap egy oklevelet lobogtatott büszkén. Akkor is próbáltam vigasztalni Katalint, de mindig úgy éreztem, hogy bármit mondok, csak olaj a tűzre.

Most felnőttek lettek, de a régi sebek nem gyógyultak be. Sőt, mintha csak mélyültek volna az évek során. Katalin mindenáron bizonyítani akart – nemcsak magának, hanem főleg Sárának. És most már Marcin keresztül is.

A fiúk – Marci és János – mindössze egy év különbséggel születtek. Az első közös karácsonyukon még mindenki örült: két kisfiú, akik együtt nőhetnek fel. De ahogy teltek az évek, Katalin egyre többször hasonlította össze őket. – Nézd csak, János már olvasni tud! – mondta egyszer Sára büszkén. Katalin arca akkor elkomorult, és attól kezdve Marcinak minden este olvasnia kellett velem együtt.

Aztán jöttek az iskolai versenyek. Sára mindig természetesen beszélt János eredményeiről: – Képzeld anya, János megnyerte a matekversenyt! – Katalin ilyenkor vagy elhallgatott, vagy rögtön előhozta Marci legutóbbi focimeccsét: – Marci gólt rúgott a döntőben! Mintha minden eredmény egy újabb csata lett volna kettejük között.

Próbáltam beszélni velük külön-külön is. Egyik este Katalin hívott fel sírva: – Anya, miért érzem azt mindig, hogy kevés vagyok? Miért nem tudok olyan lenni, mint Sára? Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ő is értékes és szerethető úgy, ahogy van. De mintha falnak beszéltem volna.

Sárával is próbáltam szót érteni: – Nem akarom bántani Katalint – mondta egyszer fáradtan –, de nem tudok úgy élni, hogy minden szavam támadásnak számít.

A családi ünnepek egyre feszültebbek lettek. A fiúk már kerülték egymás társaságát; Marci visszahúzódóbb lett, János pedig inkább a barátaival töltötte az időt. Egy alkalommal Marci odasúgta nekem: – Mama, miért nem szereti engem János? – Nem tudtam mit mondani neki.

A férjem, László próbált közvetíteni: – Lányok, ez így nem mehet tovább! De mintha süket fülekre talált volna minden próbálkozása.

Egyik este aztán Katalin váratlanul beállított hozzám Marcival. A fiú szeme vörös volt a sírástól. – Anya… – kezdte Katalin –, Marci azt mondta ma nekem, hogy utálja az unokatestvérét. Hogy mindig úgy érzi, kevesebb nála. Mit csináljak? Mit rontottam el?

Leültem melléjük a kanapéra. Megsimogattam Marci fejét. – Nem kell senkivel versenyezned – mondtam neki halkan –, te önmagadért vagy értékes. De tudtam jól: ezek csak szavak. A minta már ott volt bennük.

Másnap Sára hívott fel: – Anya, János mostanában nagyon zárkózott lett. Azt mondja, nem akar többé találkozni Marcival. Félek, hogy elveszítem őt…

Ott ültem a konyhában egyedül az éjszakában. Az ablakon túl csend volt és sötét. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudtam közelebb hozni egymáshoz a lányaimat? És most már az unokáim is szenvednek ettől az örökös versengéstől.

A következő családi ebéd előtt órákig gondolkodtam: mit tehetnék még? Végül úgy döntöttem, őszinte leszek mindkettőjükkel.

– Lányok – kezdtem remegő hangon –, nézzetek rám! Mindketten fontosak vagytok nekem. De ha így folytatjátok, elveszítitek egymást… és talán engem is.

Csend lett. Sára lesütötte a szemét. Katalin könnyeit törölgette.

– Nem akarom elveszíteni a testvéremet – suttogta végül Sára.

– Én sem… csak néha úgy érzem, sosem leszek elég jó… – válaszolta Katalin.

A fiúk az ajtóból figyeltek minket. Talán most először látták anyjukat sebezhetőnek.

Nem tudom, sikerült-e változtatni valamin azon az estén. De abban biztos vagyok: ha nem beszélünk őszintén a múlt sebeiről és félelmeiről, azok újra és újra visszatérnek majd.

Vajon lehet még esélyünk arra, hogy megtörjük ezt az ördögi kört? Vagy örökre magunkkal cipeljük a múlt terheit? Ti mit tennétek a helyemben?