Örökség árnyékában: Egy család széthullása a pénz miatt
– Hogy tehetted ezt, András? Hogy kérhetsz pénzt a saját húgadtól, amikor pontosan tudod, hogy alig jön ki a fizetéséből hónapról hónapra? – csattant fel Éva néni, András nagynénje, miközben a nappali sarkában állt, karba tett kézzel. A szoba levegője szinte vibrált a feszültségtől. Ott ültem a kanapén, próbáltam nem találkozni senki tekintetével, de minden szótól összeszorult a gyomrom.
Anyósom, Ilona néni halála után minden olyan gyorsan történt. A temetésen még mindenki összetartott, sírtunk, emlékeztünk, egymást öleltük. De amikor előkerült a végrendelet, mintha egy láthatatlan kéz elvágta volna a kötelékeket. A háromszobás ház, amelyben annyi karácsonyt és családi ebédet töltöttünk együtt, most hirtelen vagyontárggyá vált, amiért harcolni kellett.
András, a férjem, mindig is céltudatos ember volt. Jól keresett az informatikai cégnél, de sosem volt elég neki. Viktória, a sógornőm, egy kis könyvtárban dolgozott vidéken, szerény fizetésből élt, egyedül nevelte a kislányát. Amikor kiderült, hogy az anyósom házát fele-fele arányban öröklik, András azonnal felvetette: „Eladjuk és megfelezzük az árat.”
Viktória arca elsápadt. – Nekem nincs hova mennem – mondta halkan. – Ez az otthonom volt…
Éva néni ekkor lépett közbe. – András, neked van egy szép lakásod Budán! Viktóriának csak ez maradt. Hogy lehetsz ilyen önző?
A vita egyre hevesebb lett. Én csak ültem ott, és próbáltam megérteni: hogyan lehet az, hogy egy ház miatt így széthullik egy család? Mindenki kiabált, vádaskodott. A múlt sérelmei is előkerültek: ki mit kapott gyerekkorában, ki mennyit segített anyósomnak az utolsó években.
András nem engedett. – Én is örökös vagyok! Nekem is jár a rész! – mondta dacosan.
Viktória sírva fakadt. – Nem tudom kifizetni a részedet! Ha eladjuk, albérletbe kell mennem a gyerekkel…
Éva néni odalépett hozzám. – Te is anya vagy, Zsuzsa. Nem érted meg Viktóriát? Nem tudsz hatni Andrásra?
Nem tudtam mit mondani. Egész éjjel nem aludtam. Hallottam Andrást forgolódni az ágyban. Másnap reggel csendben ültünk a konyhában.
– Szerinted tényleg igazságos ez? – kérdeztem halkan.
– Nekem is jár valami abból, amit anyám után hagyott – felelte András fáradtan.
– De nekünk van otthonunk. Viktóriának nincs más…
András csak vállat vont. Láttam rajta: nem fog engedni.
A következő hetekben minden találkozás kínossá vált. A családi ebédek elmaradtak. Mindenki csak telefonon beszélt egymással, ha egyáltalán beszélt. Viktória ügyvédhez fordult, de nem volt pénze hosszú pereskedésre.
Egy este Éva néni hívott fel sírva. – Zsuzsa, nem tudom elhinni, hogy idáig jutottunk! Egy ház miatt… Ilona forogna a sírjában!
Próbáltam beszélni Andrással újra és újra. De ő csak azt hajtogatta: „Nem én vagyok a rossz! Csak azt akarom, ami jár.”
Viktória végül beadta a derekát. Eladta az anyósom régi bútorait, hogy ki tudja fizetni András részét részletekben. A házban maradt ugyan, de minden szobában ott lebegett a veszteség érzése.
Azóta sem lettünk újra igazi család. Az ünnepeket külön töltjük. A kislányuk már nem játszik együtt úgy a mi fiunkkal, mint régen.
Néha azon gondolkodom: megérte ez az egész? Egy házért feláldozni mindent? Vajon tényleg ennyit érnek a családi kötelékek Magyarországon ma? Vagy csak mi voltunk ennyire gyengék?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk az örökség árnyéka?