Örökség árnyékában: Egy szerelem próbája a családi perben

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velünk, Valentina! – kiáltottam, miközben a nappaliban álltam, a kezem remegett, és a hangom is elcsuklott. Az asztalon ott feküdt a bírósági idézés, amit Anthony anyja küldött nekünk. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

Anthony csak ült a kanapén, fejét a kezébe temette. – Naomi, én… nem tudom, mit tegyek. Ez az egész… apám halála óta minden szétesett. Anyám sosem fogadott el téged igazán, de hogy idáig menjen…

A csend szinte fojtogató volt. A lakásban, amit Anthony az apjától örökölt, minden tárgy emlékeztetett minket arra, mennyire törékeny lett az életünk. Én vidékről jöttem, egy kis faluból, ahol sosem volt semmink. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer lesz egy saját otthonom – most pedig úgy tűnt, ezt is elveszíthetem.

Valentina asszony mindig is rideg volt velem. Az első találkozásunkkor is csak végigmért, majd odasúgta Anthony-nak: – Biztos vagy benne, hogy őt akarod? Egy ilyen lányt?

Anthony akkor csak mosolygott, de most már látom, mennyire fájt neki is ez az egész. Az apja halála után minden megváltozott. A végrendelet szerint Anthony örökölte a lakást, de Valentina nem nyugodott bele. Azt mondta, neki is jár belőle rész, hiszen ő is évekig ott élt.

A pereskedés hónapokig tartott. Minden nap újabb papírok érkeztek, ügyvédek telefonáltak, és a bankszámlánk egyre csak apadt. Az esküvőnket el kellett halasztanunk – nem volt miből megfizetni a lagzit, de még a gyűrűket sem tudtuk kiválasztani.

Egy este Anthony hazaért a munkából – fáradtan, megtörten. Leült mellém az ágyra.
– Naomi… ha elveszítjük a lakást… nem akarom, hogy miattam mindened odavesszen.
– Nem miattad van ez! – vágtam rá dühösen. – Ez Valentina bosszúja. Nem tudja elfogadni, hogy már nem ő irányít mindent.
– De ha menni kell… velem jössz?
– Bárhová.

A szavak könnyen jöttek, de belül rettegtem. Mi lesz velünk? Hová megyünk? Újra albérletbe? Vissza a semmibe?

A per során Valentina mindent bevetett. Régi fényképeket mutogatott a bíróságon, bizonygatva, hogy ő rendezte be a lakást, ő fizette a felújítást. Még azt is mondta: – Naomi csak a pénz miatt van Anthony mellett.

A tárgyalóteremben ülve éreztem magamon az emberek tekintetét. Mintha mindenki engem hibáztatna. Egyik este anyám felhívott vidékről.
– Kislányom, biztos jó ötlet ez az egész? Nem lenne jobb hazajönni?
– Anya… én szeretem Antit. Nem adhatom fel.
– Csak vigyázz magadra. Az ilyen családi ügyek sosem végződnek jól.

A barátaink is eltűntek mellőlünk. Senki sem akart belekeveredni ebbe a mocskos ügybe. Egyedül maradtunk – ketten egymásnak feszülve a világ ellen.

Egyik este Anthony anyja váratlanul megjelent nálunk. Kopogott az ajtón, és amikor kinyitottam, hideg tekintettel nézett rám.
– Beszélni akarok a fiammal.
Anthony kijött a konyhából.
– Mit akarsz még, anya?
– Csak azt akarom, hogy gondold át: tényleg ezt akarod? Egy ilyen lányért mindent feladsz?
– Nem adok fel semmit! Naomi az életem része.
Valentina rám nézett: – Akkor majd meglátjuk, meddig tart ez az egész.

Aznap este sírva aludtam el Anthony karjában. Ő csak simogatott és suttogta: – Nem hagylak el soha.

A bíróság végül döntött: Anthony megtarthatta a lakást, de Valentina kapott egy jelentős összeget kártalanításként. A bankszámlánk kiürült – újra a nulláról kellett kezdenünk.

Az esküvőnk szerény volt: csak mi ketten és két tanú a polgármesteri hivatalban. Nem volt fehér ruha, sem nagy ünneplés – de ott volt bennünk valami sokkal fontosabb: az összetartozás érzése.

Azóta is gyakran eszembe jutnak azok a hónapok. Vajon megérte ennyit harcolni? Vajon tényleg csak az örökség számít egy családban? Vagy az számít igazán, hogy ki áll melletted akkor is, amikor mindenki más hátat fordít?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri kitartani valaki mellett akkor is, ha az egész világ ellenetek fordul?