Őszinte leszek: Az egész család utálja a menyemet – Vajon tényleg én vagyok a hibás?
– Nem hiszem el, hogy tényleg őt hoztad el, Bence! – csúszott ki a számon, mielőtt még észbe kaptam volna. Az egész család ott ült a hosszú asztalnál, a vasárnapi húsleves gőze keveredett a feszültséggel. A fiam csak rám nézett, szeme tele volt csalódottsággal.
– Anya, ő Zsófi. Már mondtam, hogy komoly a kapcsolatunk – mondta halkan, de határozottan. Zsófi zavartan mosolygott, mintha már előre tudta volna, hogy nem lesz könnyű dolga nálunk.
A testvérei, Gergő és Réka is csak összenéztek. Anyám, az idős nagymama, hangosan felsóhajtott: – Hát, legalább köszönj szépen, kislányom!
Zsófi bólintott, és halkan köszönt. Én csak néztem őt: nem volt benne semmi különös, semmi olyan, amitől azt éreztem volna, hogy illik hozzánk. Egyszerű ruhában jött, nem hozott süteményt, és amikor kérdeztem tőle valamit, csak röviden válaszolt. Az egész vacsora alatt úgy éreztem, mintha egy idegen ülne az asztalunknál.
A vacsora után Bence félrehívott a konyhába. – Anya, kérlek, próbáld meg elfogadni őt. Nekem fontos – mondta halkan.
– De hát Bence, miért pont ő? Olyan sok kedves lány van… – próbáltam érvelni.
– Nekem ő kell! – vágta rá dühösen.
Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, a férjem, Laci is csak sóhajtozott mellettem. – Talán tényleg túl szigorú vagy vele – mondta halkan.
– Nem érzed te is, hogy valami nem stimmel vele? – kérdeztem vissza.
– Lehet, de Bence boldogsága a legfontosabb – válaszolta.
A következő hónapokban Zsófi egyre többször jelent meg nálunk. Próbáltam kedves lenni vele, de minden alkalommal találtam valamit, ami zavart: egyszer túl hangosan nevetett, máskor nem segített elpakolni az asztalt. Réka is panaszkodott: – Anya, szerintem Zsófi nem illik ide. Olyan furcsa…
A családi ebédeken egyre nőtt a feszültség. Gergő egyszer félhangosan megjegyezte: – Bence teljesen megváltozott mióta vele van.
Egyik este Bence bejelentette: – Összeházasodunk.
A levegő megfagyott. Anyám keresztet vetett, Laci csak bámult maga elé. Én próbáltam mosolyogni, de belül tomboltam.
Az esküvő napján úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban. Zsófi szülei kedvesek voltak, de egyszerű emberek; nem illettek hozzánk. Az ünnepség alatt végig azt figyeltem, hogyan viselkedik Zsófi: vajon mikor hibázik? Mikor mutatja meg az igazi arcát?
Az első közös karácsonyuk után Bence egyre ritkábban jött haza. Réka panaszkodott: – Már alig látjuk őket! Gergő is csak legyintett: – Úgyis elválnak majd.
Én is ebben reménykedtem. Minden alkalommal, amikor Bence felhívott, próbáltam célozgatni: – Ugye minden rendben otthon? Nem nehéz együtt élni Zsófival?
Egy nap azonban Bence váratlanul beállított hozzánk. Az arca komor volt.
– Anya, szeretném, ha tudnád: egy ideig nem jövünk át hozzátok. Elegem van abból, ahogy Zsófival bántok. Ha nem tudjátok elfogadni őt, akkor inkább nélkületek folytatjuk az életünket.
A szívem összeszorult. Próbáltam mentegetőzni: – De hát mi csak aggódunk érted!
– Nem! Ti sosem adtatok neki esélyt! Mindig csak kritizáltátok! – kiabálta Bence.
Azóta hetek teltek el anélkül, hogy hallottam volna felőlük. A ház üresnek tűnik. Réka is csendesebb lett, Gergő pedig inkább elkerüli a témát. Laci esténként csak ül a tévé előtt és hallgat.
Most itt ülök a nappaliban és azon gondolkodom: tényleg én vagyok a hibás? Túl szigorú voltam? Vagy csak féltettem a fiamat? Vajon visszakapom még valaha a családomat?
„Ha újrakezdhetném, másképp csinálnám? Vagy tényleg jobb lenne mindenkinek külön utakon járni? Mit gondoltok?”