Öt év után is fáj: Egy hűtlenség árnyékában

– Miért nem tudod végre elengedni, Zsófi? – kérdezte anyám a vasárnapi ebédnél, miközben a húslevest szedte. A kanál remegett a kezében, ahogy rám nézett. – Öt év telt el. Mindenki hibázik.

Azt hittem, megfulladok. A torkomban gombóc nőtt, a kezem ökölbe szorult az asztal alatt. Ott ült velem szemben Gábor, a férjem, aki öt éve egyszer már összetörte az életemet egy másik nő miatt. Most úgy nézett rám, mintha minden rendben lenne, mintha a múlt csak egy rossz álom lett volna. De én minden reggel ugyanazzal a gondolattal ébredek: vajon tényleg megbocsátottam neki? Vajon tényleg újra tudok bízni benne?

A családunkban nem beszélünk az érzésekről. Mindent a szőnyeg alá söprünk. Amikor kiderült Gábor viszonya, anyám csak annyit mondott: „A férfiak ilyenek.” Az apám hallgatott. A nővérem, Eszter, azt mondta, hogy ha szeretem Gábort, harcoljak érte. De senki sem kérdezte meg, hogy én mit érzek.

Aznap este, amikor megtudtam az igazat, Gábor sírva könyörgött: – Zsófi, csak egyszer volt! Hibáztam! Nem jelentett semmit! – De nekem minden jelentett. Az egész addigi életemet jelentette.

Azóta is minden nap küzdök magammal. Elmentünk párterápiára, próbáltuk újraépíteni a házasságunkat. Voltak jó napok is – amikor azt hittem, sikerülhet. De aztán elég volt egy illat, egy szó, egy régi dal a rádióban, és újra ott voltam abban az éjszakában, amikor Gábor bevallotta mindent.

A barátnőim közül sokan azt mondták: „Én már rég elváltam volna.” Mások szerint bátor vagyok, hogy maradtam. De egyikük sem tudja igazán, milyen minden nap együtt élni a kétellyel. Milyen úgy nézni a férjedre, hogy közben egy részed mindig gyanakszik.

– Szeretlek – mondja Gábor esténként, mikor lefekszünk. Néha elhiszem neki. Néha nem.

A legnehezebb az volt, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Akkor azt hittem, minden megváltozik majd. Hogy egy gyerek majd összeköt minket újra. De Marci csak még jobban felerősítette bennem a félelmet: mi lesz, ha egyszer újra megtörténik? Hogy tudnék akkor példát mutatni neki? Hogy tanítsam meg bízni az emberekben?

Egyik este Marci már aludt, Gábor pedig csendben ült mellettem a kanapén. – Zsófi – kezdte halkan –, tudom, hogy sosem leszek már ugyanaz számodra. De szeretném visszakapni azt a nőt, akibe beleszerettem. Aki nevetett velem, aki hitt bennem.

– És én? – kérdeztem vissza könnyes szemmel. – Én mikor kapom vissza azt az életet, amit elvettél tőlem?

Csend lett köztünk. A tévé halkan duruzsolt a háttérben. Gábor odanyúlt hozzám, de én elhúzódtam.

Azóta is keresem magamban a választ: lehet-e igazán megbocsátani? Vagy csak megtanulunk együtt élni a fájdalommal?

A munkahelyemen is érzik rajtam a feszültséget. Régen vidám voltam, most gyakran vagyok ingerült vagy fáradt. A kolléganőm, Kata egyszer félrehívott: – Zsófi, mi van veled? Nem vagy önmagad.

Nem tudtam mit mondani neki. Hogy mondjam el valakinek, hogy öt év után is minden nap harcolok magammal? Hogy néha úgy érzem, sosem leszek már egész?

A családi ünnepeken mindenki mosolyogva néz ránk: „Milyen szép család!” Csak én tudom, mennyi könny és harag van ebben a szépségben.

Néha elképzelem, milyen lenne új életet kezdeni. Elköltözni egy másik városba Marcival. De aztán eszembe jutnak a közös emlékek – az első randink a Margitszigeten, az esküvőnk Esztergom mellett –, és összeszorul a szívem.

Gábor próbálkozik. Tényleg próbálkozik. De néha úgy érzem, ez már kevés.

Egy este Marci odabújt hozzám: – Anya, miért vagy szomorú?

Nem tudtam válaszolni neki.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az esőt. Az emberek sietnek haza a villamosról, mindenkinek megvan a maga terhe. Vajon nekik is vannak ilyen titkaik? Vajon ők is ennyit vívódnak?

Öt év telt el. Mindenki azt mondja, ideje továbblépni. De hogyan lehet továbblépni akkor, ha valami örökre megváltozott benned?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újra bízni valakiben teljes szívvel? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?