„Ott kellett volna lenned, Zoli bácsi!” – Egy családi titok árnyékában

– Zoli bácsi, most tényleg szükségem van rád. Nem pénz kell, nem is fuvar, csak… csak beszélgetni szeretnék – mondta Lilla a telefonban, hangja remegett. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem az a megszokott, könnyed hangvétel volt ez, amivel általában hívott, ha valami apróságot kért.

– Gyere át ma este, Lilla. Főzök egy teát, és mindent elmondhatsz – válaszoltam, próbálva nyugalmat sugározni, miközben a szívem hevesen vert. Vajon mit akarhat? Mi történhetett?

Az este gyorsan eljött. Lilla csendben ült le a kanapéra, tekintete a padlót fürkészte. A szobában csak a konyhából beszűrődő vízforraló zaja törte meg a csendet.

– Mi történt? – kérdeztem végül halkan.

– Zoli bácsi… – kezdte, majd elakadt a hangja. – Tudod, anyuval megint veszekedtünk. De most… most más volt. Azt mondta, hogy te is tudod az igazat apuról. Hogy te is ott voltál azon az estén…

A gyomrom görcsbe rándult. Hirtelen visszajöttek a régi emlékek: az a bizonyos nyári este tizenöt évvel ezelőtt, amikor Lilla apja, az öcsém, Tamás eltűnt otthonról. Azóta sem beszéltünk róla igazán. Mindenki csak találgatott, de az igazságot soha nem mondtuk ki.

– Lilla… – kezdtem óvatosan –, vannak dolgok, amiket nehéz kimondani. De ha szeretnéd…

– Szeretném! – vágott közbe hirtelen. – Annyiszor éreztem magam egyedül ebben a családban. Anyu mindig csak dolgozik, veled meg… mintha mindig csak a felszínt kapargatnánk. Miért nem lehet egyszer végre őszintén beszélni?

A teáscsészék koppanása szinte éles volt ebben a feszültséggel teli pillanatban. Leültem mellé.

– Azon az estén Tamás nagyon összeveszett anyátokkal. Én próbáltam közbelépni, de már késő volt. Elrohant otthonról… és soha nem jött vissza. Azóta sem tudjuk pontosan, mi történt vele.

Lilla szeme könnybe lábadt.

– De miért nem mondtad ezt el nekem soha? Miért kellett mindig hazudni? Miért kellett azt hinnem, hogy apu egyszer csak visszajön?

– Mert azt hittem, így könnyebb lesz neked – suttogtam. – Azt hittem, ha reményt adok, akkor kevésbé fáj majd.

– De így csak még jobban fájt! – csattant fel Lilla. – Mindenki csak hallgatott vagy hazudott. És én… én már nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot.

Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett némán. Hallottam, ahogy Lilla szipog, és éreztem, hogy most először igazán közel vagyunk egymáshoz – még ha ez a közelség fájdalmas is.

– Zoli bácsi… Te tényleg ott voltál? Láttad, ahogy elmegy?

– Igen – bólintottam nehezen. – És egész életemben bántam, hogy nem tudtam megállítani.

Lilla rám nézett. Tekintetében egyszerre volt harag és kétségbeesés.

– Akkor miért nem kerestél engem? Miért nem voltál ott nekem? Annyiszor hívtalak volna magamhoz… de mindig azt éreztem, hogy te is menekülsz.

Nem tudtam mit mondani. Talán igaza volt. Talán tényleg menekültem – a saját bűntudatom elől.

– Sajnálom – mondtam végül halkan. – Nem tudom visszacsinálni a múltat. De most itt vagyok neked. Ha engeded.

Lilla lassan bólintott.

– Csak azt szeretném tudni… hogy számíthatok rád mostantól? Hogy végre lesz valaki ebben a családban, aki tényleg ott van nekem?

– Igen – mondtam határozottabban, mint ahogy valaha is éreztem magam. – Megígérem.

Az este további részében már kevesebbet beszéltünk a múltról. Inkább arról szólt minden, hogyan lehetne újraépíteni azt a bizalmat, amit annyi év alatt elvesztettünk.

Ahogy Lilla később elköszönt és becsukódott mögötte az ajtó, sokáig ültem még a sötétben.

Vajon hány családban vannak ilyen kimondatlan titkok? Hányan menekülünk inkább a múlt elől, mintsem szembenéznénk vele? És vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ott, ahol egyszer mindent elvesztettünk?