Senki sem teheti veled, hogy kevesebbnek érezd magad – csak ha engeded: Egy magyar család története
– Már megint egy négyes, Zsófi? – Anyám hangja pengeélesen hasított át a konyhán. A kezem remegett, ahogy letettem a naplót az asztalra. – A te korodban én már kitűnő voltam! Hogy akarod így elérni, amit szeretnél?
Nem szóltam. Csak bámultam a linóleum repedéseit, miközben a szívem a torkomban dobogott. Apám a sarokban ült, újság mögé bújva. Tudtam, hogy hallja, de sosem szólt közbe. Nálunk így ment ez: anyám beszélt, apám hallgatott, én próbáltam eltűnni.
Az iskolában sem volt könnyebb. A tanárok szerint túl halk vagyok, nem elég bátor. A barátaim szerint túl sokat aggódom. Mindenki azt mondta, változnom kellene. Egyedül Marci, a legjobb barátom értett meg igazán.
– Zsófi, ne hagyd, hogy mások mondják meg, ki vagy! – mondta egyszer a padban ülve. – Te ismersz engem. Tudod, hogy nem vagyok elég jó – suttogtam vissza. – Dehogyis nem! Csak el kell hinned magadról. Senki sem teheti veled, hogy kevesebbnek érezd magad – csak ha engeded.
Ez a mondat ott maradt velem. Napokig forgattam magamban. Vajon tényleg én engedem meg? Tényleg rajtam múlik?
Otthon minden nap újabb próbát jelentett. Anyám sosem volt elégedett. Ha ötöst hoztam haza, azt mondta: „Majd az egyetemen lesz nehéz.” Ha négyest: „Ez kevés.” Ha hármast: „Szégyen.”
Egy este különösen heves lett a vita. – Miért nem vagy olyan, mint a nővéred? – kérdezte anyám. – Ő bejutott az orvosira! Te meg csak álmodozol a rajzról! Mit gondolsz, abból fogsz megélni?
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Apám felnézett az újságból, de csak sóhajtott. – Hagyjátok már abba! – szólt közbe Marci telefonon keresztül később aznap este. – Nem kell mindenkinek orvosnak lennie! Tehetséges vagy! Rajzolj tovább!
A rajzolás volt az egyetlen menedékem. Éjszakánként titokban skicceltem a füzetembe: arcokat, fákat, régi házakat a környékünkről. Egy nap a rajztanárom meglátta az egyik munkámat.
– Zsófi, ez gyönyörű! Gondolkodtál már azon, hogy jelentkezz a Képzőművészetire?
Először csak nevettem. Otthon ezt sosem engednék meg. De a gondolat befészkelte magát a fejembe.
A következő hetekben egyre többet rajzoltam. Marci bátorított, a tanárom segített portfóliót összeállítani. Anyám persze semmit sem tudott erről.
A felvételi napján remegő kézzel indultam el otthonról. Anyám azt hitte, matek korrepetálásra megyek. A vizsgán minden idegszálammal koncentráltam. Amikor kiléptem az épületből, először éreztem azt, hogy valami tényleg csak rajtam múlik.
Hetekig titkoltam otthon az egészet. Aztán jött a levél: felvettek! Marci ugrált örömében, én pedig sírtam – egyszerre örömömben és félelmemben.
Otthon pokol tört ki. Anyám ordított:
– Elárultál minket! Mit gondolsz, miből fogsz élni? Ez felelőtlenség!
Apám csak annyit mondott: – Az ő élete.
Napokig nem beszéltek velem rendesen. A nővérem is rám írt: „Anyát teljesen kikészítetted.”
De valami megváltozott bennem. Már nem akartam mindenkinek megfelelni.
Az első év nehéz volt. Kevés pénzből éltem, albérletben laktam idegenekkel Budapesten. Néha majdnem feladtam. De minden alkalommal eszembe jutott Marci mondata: „Senki sem teheti veled, hogy kevesebbnek érezd magad – csak ha engeded.”
Ma már végzős vagyok a Képzőművészetin. Anyám még mindig nem érti az utamat, de néha már büszkén mutogatja a képeimet a szomszédoknak.
Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna, ha mindig másoknak akarok megfelelni? Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik úgy nap mint nap, hogy nem elég jók? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre elhisszük: csak mi dönthetjük el, mennyit érünk?