„Soha többé nem beszélek veled!” – Egy anyós árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt tettétek velem! – csattant fel Ilona néni, a vőlegényem, Gábor édesanyja, miközben a konyhaasztalra csapta a kezében szorongatott teáscsészét. A porcelán csilingelve ugrott egyet, én pedig összerezzentem. Gábor csak némán állt mellettem, mintha ő is gyerek lenne újra, akit leszid az anyja.

A levegőben feszültség vibrált. Aznap este jelentettük be, hogy összeházasodunk – és hogy babát várok. Nem volt előre eltervezve, egyszerűen így alakult. Azt hittük, ha már beadjuk a házassági papírokat, utána könnyebb lesz elmondani a családnak. De Ilona néni arcán csak a csalódottság és a harag tükröződött.

– Hogy gondoltátok ezt? Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? – folytatta, hangja remegett az indulattól. – Nem is szóltatok előre! Hát én nem érdemlek ennyit sem?

Próbáltam magyarázkodni: – Ilona néni, nem akartuk megbántani… Csak szerettük volna, ha előbb biztosak vagyunk mindenben…

– Ne hívj Ilona néninek! – vágott közbe. – Neked sosem leszek az! – A szavai úgy vágtak belém, mint a kés.

Gábor megfogta a kezemet az asztal alatt. Éreztem, ahogy az ujjaim közé szorítja a sajátját, mintha ezzel próbálna bátorítani. De ő sem szólt semmit. Csak ültünk ott hárman, egyre mélyülő csendben.

Aznap este hazafelé menet Gábor próbált vigasztalni.

– Ne törődj vele, anya mindig ilyen volt… Apámat is mindig irányította. Majd lenyugszik.

De én tudtam, hogy ez most más. Éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott.

Az elkövetkező hetekben Ilona néni nem keresett minket. Nem hívott fel, nem írt üzenetet. Gábor próbált beszélni vele telefonon, de csak röviden válaszolt: „Majd ha meggondoltam magam.”

Közben a terhességem első hónapjai sem voltak könnyűek. Reggelente rosszul voltam, fáradt és bizonytalan. Anyám vidéken lakott, csak ritkán tudott feljönni Pestre. Egyedül éreztem magam a kis albérletünkben.

Egyik este Gábor későn ért haza a munkából. Leült mellém a kanapéra.

– Ma is próbáltam anyával beszélni – mondta halkan. – Azt mondta, „soha többé nem beszélek veletek”.

Elöntött a düh és a kétségbeesés.

– Miért utál ennyire? Mit tettem ellene? Mindig kedves voltam vele!

Gábor csak vállat vont.

– Szerinte elvettem tőle a fiát… És most még az unokáját is úgy kapja meg, hogy nem ő dönthetett semmiről.

Napokig ezen rágódtam. Visszagondoltam az első találkozásunkra is: Ilona néni akkor is hideg volt velem. Mindig éreztette, hogy nem vagyok elég jó Gábornak. Hogy vidéki lány vagyok, nem pesti. Hogy nincs diplomám, csak egy fodrász végzettségem.

Az esküvő szervezése sem ment simán. Anyám segített amiben tudott, de pénzünk kevés volt. Gábor apja már régen meghalt, Ilona néni pedig továbbra is hallgatott ránk.

A nagy nap előtt egy héttel váratlanul becsöngetett hozzánk. Meglepődtem, de beengedtem.

– Csak egy dolgot akarok mondani – kezdte mereven –, én ezen az esküvőn nem leszek ott. És ha megszületik az a gyerek… ne várjátok el tőlem, hogy nagymama legyek.

A könnyeim kicsordultak.

– Miért ilyen kegyetlen? – kérdeztem tőle remegő hangon. – Miért nem tud örülni annak, hogy boldogok vagyunk?

Ilona néni csak megrázta a fejét.

– Mert ez nem így működik! Az élet nem ilyen egyszerű! – Azzal sarkon fordult és elment.

Az esküvőnk szűk körben zajlott le. Anyám sírt örömében és bánatában is egyszerre. Gábor végig mellettem állt, de láttam rajta is a fájdalmat: hiányzott neki az anyja.

A kisfiunk három hónappal később született meg. Amikor először tartottam a karomban, minden haragom elszállt egy pillanatra. De aztán újra rám nehezedett a valóság: Ilona néni még mindig nem keresett minket.

Egy nap Gábor hazahozott egy levelet: anyja írta neki. „Remélem boldog vagy… De én ezt sosem fogom megbocsátani.”

Azóta eltelt két év. A kisfiunk már beszélni tanul, és minden nap eszembe jut: vajon jobb lett volna mindent másképp csinálni? Vajon valaha kibékülünk még Ilona nénivel? Vagy örökre így marad?

Néha azon gondolkodom: meddig kell küzdeni valaki szeretetéért? És mikor jön el az a pont, amikor már csak magunkért kell élni?