Suttogások a Mátrai Menedékházban – Egy család titkai a hegyek között
– Miért nem tudsz végre elengedni, Anna? – csattant fel az öcsém, Gergő hangja, miközben a faház nyikorgó verandáján álltunk, a vihar előtti feszültségben. A szél cibálta a muskátlikat, a tó felszínén sötét hullámok futottak végig. A Mátra mélyén, ebben az eldugott faházban, minden kimondott szó visszhangzott a fák között.
– Mert te voltál az egyetlen, akim maradt – suttogtam, de ő már hátat fordított. A gyerekkorunk emlékei, amikor még együtt túráztunk apával, most mind idegennek tűntek. Anyánk halála óta minden széthullott. Gergő elköltözött Budapestre, én pedig maradtam Gyöngyösön, hogy gondoskodjak apáról és a házról. De most, hogy apa is elment, csak mi ketten maradtunk. És egy titok, amit sosem mondtam el neki.
A faházat még nagyapánk építette. Itt tanultam meg úszni a tóban, itt hallgattuk esténként a tücsköket. Most viszont minden idegen volt. A csend túl hangos lett.
– Anna, nem maradhatok sokáig – mondta Gergő halkan. – Holnap vissza kell mennem dolgozni.
– Mindig csak menekülsz – vágtam rá keserűen. – Sosem tudsz szembenézni semmivel.
Gergő szeme villant. – És te? Te mivel néztél szembe? Azzal, hogy sosem voltál képes elengedni anyát? Hogy mindig mindent magadra vállaltál?
A szavak úgy vágtak belém, mint a hideg esőcseppek. Tudtam, hogy igaza van. Azóta sem tudtam feldolgozni anyánk halálát. Azóta sem tudtam megbocsátani magamnak azt az estét, amikor veszekedtünk, és ő dühösen elment otthonról. Soha többé nem jött vissza.
A vihar kitört. Az eső dobolni kezdett a faház tetején. Gergő bement, én pedig kint maradtam a verandán. Néztem a villámokat, ahogy megvilágítják a hegyeket. A tó tükrében saját arcomat láttam: fáradt, megtört nő nézett vissza rám.
Másnap reggel Gergő már csomagolt. A konyhában ültem, kezemben egy régi fényképet szorongattam: anya mosolyog rajta, Gergő és én kétoldalt kapaszkodunk belé. Hirtelen rájöttem, hogy sosem beszéltünk igazán arról az estéről.
– Gergő – szóltam utána –, várj! Beszélnünk kell.
Megállt az ajtóban. – Miről?
– Arról az estéről… amikor anya meghalt. Mindig azt hittem, hogy miattam történt…
Gergő sóhajtott. – Anna, én is azt hittem sokáig, hogy miattam ment el otthonról. Veszekedtünk előtte…
Megdermedtem. – Te is veszekedtél vele?
Bólintott. – Azt mondtam neki, hogy sosem ért meg engem… hogy jobb lenne nélküle…
A könnyeim kibuggyantak. Évek óta cipeltem ezt a terhet, azt hittem egyedül vagyok vele. Most kiderült: mindketten ugyanazt a bűntudatot hordozzuk.
Leült mellém. Sokáig csak ültünk némán, hallgattuk az eső utolsó cseppjeit.
– Sosem beszéltünk erről – mondtam végül.
– Mert féltünk egymástól is… meg attól is, amit magunkban találunk – felelte halkan.
A faházban újra csend lett. De most már nem volt olyan nyomasztó. Mintha a hegyek is fellélegeztek volna velünk együtt.
Aznap délután együtt mentünk le a tóhoz. Gergő először nevetett hosszú idő után: megpróbált újra evezni a régi csónakkal, de majdnem beleborult a vízbe. Én csak ültem a parton és néztem őt – azt az öcsémet láttam újra, akit elvesztettem valahol az évek során.
Este tüzet raktunk a faház előtt. A lángok fényében végre kimondtuk mindazt, amit évekig elfojtottunk: haragot, félelmet, szeretetet és bocsánatkérést.
– Szerinted anya megbocsátott volna nekünk? – kérdeztem halkan.
Gergő rám nézett: – Szerintem már rég megbocsátott… csak nekünk kellene magunknak is.
Az éjszaka csendjében először éreztem úgy, hogy talán tényleg képes leszek rá.
Most itt ülök újra a verandán, nézem a hegyeket és hallgatom a tó halk hullámait. Vajon hányan hordoznak magukban ilyen kimondatlan terheket? És vajon képesek vagyunk-e valaha igazán megbocsátani magunknak?