Szárnyak helyett láncok: Egy magyar nő újrakezdése a hűtlenség árnyékában
– Hogy képzeled ezt, Zoltán? – szinte kiabáltam, miközben a bőröndöm a folyosón koppant. – Hogy lehettél ilyen kegyetlen?
A hangom visszhangzott a panelház harmadik emeletén, ahol minden ajtó mögött egy-egy élet, egy-egy titok lapult. Az én titkom most épp a lábam előtt hevert: egy összetört szív, egy összecsomagolt múlt, és egy jövő, amiben már nem volt helye annak a férfinak, akit mindennél jobban szerettem.
Pedig azt hittem, végre boldog leszek. Hosszú évekig csak Bence miatt éltem. Egyedül neveltem fel, miután Attila, az apja, elhagyott minket egy fiatalabb nőért. Akkor azt hittem, soha többé nem bízom meg senkiben. De aztán jött Zoltán – kedves volt, türelmes, mindig tudta, mikor kell hallgatni és mikor kell megölelni. Azt hittem, ő más. Azt hittem, végre nekem is jár egy kis boldogság.
Aznap reggel még minden olyan egyszerűnek tűnt. Bence az utolsó cuccait pakolta az albérletbe, ahol szeptembertől kezdte az egyetemet Budapesten. Anyám sírdogált a konyhában, hogy „elrepült a kisunokám”, én pedig próbáltam erős maradni. „Most már magadra is gondolhatsz, Anna” – mondta a barátnőm, Éva. „Itt az idő!”
És tényleg: végre nem kellett senkihez alkalmazkodnom. Zoltán már hónapok óta hívott magához Szegedre. Új élet, új város, új remények. Még aznap délután felszálltam a vonatra – tele izgalommal és félelemmel.
A lakás kulcsa ott lapult a zsebemben. Zoltán nem tudott róla, hogy ma érkezem – meglepetést akartam szerezni neki. Elképzeltem, ahogy belépek az ajtón, ő pedig mosolyogva ölel át. Ehelyett…
A nappaliban egy idegen lány ült a kanapén. Szőke copfja hanyagul lógott a vállára, kezében bögrét szorongatott.
– Te ki vagy? – kérdeztem döbbenten.
A lány felpattant. – Jaj, maga biztos Anna… én… én csak… – hebegte.
– Mit keresel itt? Hol van Zoltán?
– Dolgozik… én csak… segítek neki néha…
A hangja remegett. Éreztem, hogy valami nincs rendben.
– Mióta jártok? – kérdeztem halkan.
A lány lesütötte a szemét. – Fél éve… de ő mondta, hogy magát szereti igazán… csak… nagyon magányos volt.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Fél év? Amikor én még minden hétvégén főztem neki gulyást és vittem házi sütit? Amikor azt mondta: „Anna, nélküled üres az életem”?
A lány gyorsan összeszedte a holmiját és kiszaladt. Ott maradtam egyedül a csendben. A falon Zoltán és az én közös fotónk lógott – tavaly nyáron készült Balatonon. A képen mosolygunk, mintha tényleg boldogok lennénk.
Nem tudom meddig álltam ott mozdulatlanul. Aztán egyszer csak kinyílt az ajtó.
– Anna? Te már itt vagy? – Zoltán hangja bizonytalan volt.
Nem szóltam semmit. Csak néztem rá – abban a pillanatban minden összeomlott bennem.
– Anna… kérlek… magyarázatot tudok adni…
– Minek? – suttogtam. – Mit lehet erre mondani? Hogy magányos voltál? Hogy én túl sokat dolgoztam? Hogy Bence fontosabb volt nekem nálad?
– Nem erről van szó! – próbált közelebb lépni. – Szeretlek! Csak… annyira hiányoztál…
– Akkor miért nem mondtad el? Miért kellett hazudni?
– Féltem elveszíteni téged…
Felnevettem – keserűen, sírva.
– Már elvesztettél.
Kirohantam a lakásból. A lépcsőházban összefutottam egy idős nénivel – Ilonka néni mindig kedvesen mosolygott rám korábban.
– Jól van, drága? Olyan sápadt…
– Köszönöm… csak egy kis családi ügy…
Az utcán végigsétáltam a Tisza-partig. Néztem a vizet, ahogy lassan hömpölyög. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az élet néha igazságtalan, de mindig tovább kell menni.” Vajon tényleg tovább lehet menni?
Hazamentem Pestre még aznap este. Anyám kérdezgetett: „Mi történt?” De csak annyit mondtam: „Majd egyszer elmesélem.” Bence másnap felhívott: „Anya, minden rendben?” Próbáltam erősnek tűnni.
Hetekig nem beszéltem Zoltánnal. A barátnőim próbáltak vigasztalni: „Legalább most már tudod az igazat.” De én csak azt éreztem: megint becsaptak.
Egy este Bence leült mellém a konyhában.
– Anya… ne haragudj rá túlzottan. Lehet, hogy tényleg félt egyedül lenni.
– Tudod, fiam… néha azt hiszem, hogy velem van a baj. Hogy túl sokat áldoztam fel érted… értetek… és közben elfelejtettem magamat szeretni.
Bence megfogta a kezem.
– Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.
Elmosolyodtam – először hetek óta őszintén.
Most itt ülök és írom ezt a történetet. Nem tudom még, hogyan tovább. De egy dolgot megtanultam: néha nem elég szeretni valakit – magunkat is meg kell tanulni szeretni és tisztelni.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg jobb újra nulláról kezdeni?