Szeretem az unokáimat, de a menyem nevelése tönkreteszi a családunkat

– Lajos, Csenge, ne rohangáljatok a nappaliban! – kiáltottam rájuk, miközben a porcelánvázám veszélyesen megingott az asztalon. A szívem hevesen vert, ahogy néztem, ahogy az unokáim kacagva kergetőznek a szőnyegen. Még csak reggel tíz volt, de már úgy éreztem, mintha egy egész napnyi fáradtság szakadt volna rám.

Fruzsina, a menyem, éppen a konyhában kavargatta a kávét. – Hagyd csak őket, Ilona néni! – szólt át könnyedén. – Hadd élvezzék a gyerekkort!

Én csak összeszorítottam a szám. Hányszor mondtam már el neki, hogy a fegyelem nem ellenség? Hogy egy kis rend és szabály még senkinek sem ártott? De Fruzsina mindig mosolyogva legyintett.

A fiam, Gábor, csendben ült az ablak mellett. Régen mindig hozzám fordult tanácsért, most viszont mintha elbújna a saját családja elől is. Néha elkapom a tekintetét, és látom benne azt a régi bizonytalanságot, de sosem szól közbe. Talán fél Fruzsinától. Talán csak elfáradt.

– Lajos, kérlek, ne húzd le Csenge haját! – szóltam újra, de Lajos csak rám nézett nagy szemekkel.

– Anya azt mondta, játszhatunk így is! – vágta rá.

Fruzsina ekkor lépett be a szobába. – Ilona néni, kérem, ne szóljon bele mindenbe! A gyerekeknek szabadság kell. Nem akarom, hogy féljenek hibázni.

Éreztem, ahogy elönt a tehetetlenség. Hát tényleg én vagyok az egyetlen ebben a házban, aki még hisz abban, hogy a gyerekeket tanítani kell? Hogy nem lehet mindent rájuk hagyni?

Az ebédnél is folytatódott a káosz. Lajos nem akarta megenni a levest. Csenge az asztal alatt rugdosta a széket. Fruzsina csak mosolygott: – Ha nem éhesek, ne erőltessük!

– Régen mi mindent megettünk, amit elénk tettek – jegyeztem meg halkan.

– Régen minden más volt – vágott vissza Fruzsina. – Most már másképp neveljük a gyerekeket.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg én vagyok az idegen ebben az új világban? Vagy csak Fruzsina akar mindent másképp csinálni?

Az este folyamán Gábor végre mellém ült egy percre.

– Anya… kérlek, próbáld megérteni Fruzsinát is. Ő így boldog – mondta halkan.

– És te boldog vagy így? – kérdeztem vissza.

Gábor nem válaszolt. Csak lesütötte a szemét.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon mit rontottam el. Miért nem tudom elfogadni Fruzsina módszereit? Vagy miért nem tud ő egy kicsit alkalmazkodni hozzám? Az unokáimat imádom, de félek attól, hogy ha így folytatjuk, egyszer majd teljesen eltávolodunk egymástól.

A következő héten újra meglátogattam őket. Már az ajtóban hallottam a kiabálást. Lajos valamit összetört. Fruzsina csak legyintett: – Majd összeszedjük.

Nem bírtam tovább. – Fruzsina! Nem lehet mindent rájuk hagyni! Hol van itt a határ?

Ő rám nézett fáradtan: – Ilona néni, maga mindig csak kritizál. Miért nem tud egyszerűen örülni annak, hogy együtt vagyunk?

Elhallgattam. Talán igaza van. De hogyan örüljek annak, ha azt látom, hogy az unokáim nem tanulnak tiszteletet? Hogy Gábor egyre inkább háttérbe szorul?

Azóta is minden látogatás egy újabb harc önmagammal és velük is. Néha azon kapom magam, hogy már nem is várom annyira ezeket az alkalmakat. Félek attól, hogy egyszer majd teljesen elveszítem őket.

Vajon tényleg én vagyok túl szigorú? Vagy Fruzsina túl engedékeny? Hol van az arany középút? Ti mit tennétek a helyemben?