„Te hibád, hogy elhanyagoltál engem” – Egy anya vallomása a hűtlenségről
– Miért nem tudsz egyszer rám figyelni? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben én épp a gyerekek uzsonnáját csomagoltam. A kenyérmorzsák a pultra hullottak, a kezem remegett. A lányom, Zsófi, a szobából figyelt minket, nagy szemekkel, csendben.
– Most is dolgozom, Gábor. A gyerekeknek kell enniük – válaszoltam halkan, de belül már éreztem, hogy valami végleg megváltozott.
Aznap este, amikor a gyerekek már aludtak, leült mellém a kanapéra. A tévé halkan duruzsolt a háttérben, de egyikünk sem figyelt rá. Gábor mély levegőt vett.
– Megcsaltalak, Anna.
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy jéghideg zuhany. Először nem is értettem. Csak ültem ott, és néztem rá. Aztán újra elmondta. És hozzátette:
– De ez a te hibád is. Mindig csak a gyerekekkel foglalkozol. Én már régóta nem vagyok fontos neked.
A szívem összeszorult. Hányszor mondtam el magamnak, hogy majd lesz időnk kettesben? Hányszor toltam félre a saját igényeimet, hogy minden tökéletes legyen a gyerekeknek? Hányszor fojtottam el magamban a fáradtságot, a csalódottságot?
Az első gondolatom az volt: biztosan én rontottam el mindent. Talán tényleg túl sokat foglalkoztam Zsófival és Marcival. Talán tényleg elfelejtettem nő lenni. De aztán eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor Gábor későn jött haza, és én már csak egy gyors puszit kaptam. Azok a hétvégék, amikor ő inkább focit nézett a haverjaival, mintsem hogy elmenjünk együtt sétálni a Városligetbe.
Másnap reggel minden ugyanúgy folytatódott. Felkeltem hatkor, elkészítettem a reggelit, felöltöztettem a gyerekeket. Gábor csendben ült az asztalnál, kerülte a tekintetem. Zsófi megkérdezte:
– Anya, miért vagy szomorú?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam az arcát.
A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. Erika, a kolléganőm odajött hozzám ebédszünetben.
– Anna, valami baj van? Olyan sápadt vagy mostanában.
– Csak fáradt vagyok – hazudtam.
De belül tombolt bennem a fájdalom és a düh. Hogy lehet az, hogy mindent feladtam ezért a családért, és most mégis én vagyok a hibás? Hogy lehet az, hogy egy nőnek mindig választania kell: jó anya vagy jó feleség legyen?
Este Gábor újra próbált beszélni velem.
– Anna, én csak boldog akartam lenni. Te mindig csak szerveztél, intéztél… Én meg elvesztem ebben az egészben.
– És szerinted én nem vesztem el? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Szerinted nekem könnyű volt mindent egyedül csinálni? Szerinted nekem nem hiányzott valaki, aki megfogja a kezem?
Néma csend lett köztünk. A gyerekek már aludtak. Éreztem, ahogy lassan szétfoszlik minden közös álmunk.
Az anyámhoz fordultam tanácsért. Ő is végigcsinált egy válást apámmal annak idején.
– Anna, ne hagyd magad hibáztatni! Egy kapcsolat két emberen múlik. Ha ő nem volt ott melletted, az az ő döntése volt – mondta határozottan.
De én még mindig magamat marcangoltam. Az éjszakák hosszúak voltak és hidegek. Néha hallottam Gábort sírni a fürdőszobában. Néha azt kívántam, bárcsak vissza lehetne forgatni az időt.
A gyerekek is megérezték a változást. Zsófi egyre többször bújt hozzám esténként.
– Anya, ugye nem fogsz elmenni?
– Nem megyek sehova – suttogtam neki –, mindig itt leszek neked.
De magamban tudtam: valaminek vége lett.
Hetek teltek el így. Gábor próbált változni: vett nekem virágot, elvitt vacsorázni egyszer-kétszer. De már nem tudtam bízni benne. Minden érintése idegen volt.
Egy este leültem vele beszélgetni.
– Gábor, én nem tudom ezt tovább csinálni. Nem tudok úgy élni veled, mintha semmi sem történt volna.
Ő csak bólintott.
– Tudom… Sajnálom.
A válás gondolata először ijesztő volt. Hogy fogom egyedül nevelni Zsófit és Marcit? Hogy fogom megoldani az anyagiakat? De aztán rájöttem: eddig is mindent egyedül csináltam.
A barátnőim támogattak. Judit azt mondta:
– Anna, most végre gondolj magadra is! Nem csak anya vagy – nő is vagy!
Elkezdtem újraolvasni régi könyveimet, esténként futni jártam a Margitszigetre. Lassan visszatért belém az élet.
A gyerekeim boldogabbak lettek mellettem. Már nem volt feszültség otthon. Néha még Gábor is átjött hozzájuk játszani – de már csak vendégként.
Most itt ülök az ablakban egy csésze teával, és nézem az őszi esőt. Még mindig fáj néha – de már tudom: nem az én hibám volt.
Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy mindent felad magából másokért? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondjuk: elég volt?