Tegnap Anyósom Összehívta a Családot, Hogy Felolvassa a Végrendeletét: Mit Tegyek, Ha Az Öcsém Kapja a Nagyobb Örökséget?

– Ez most komoly, mama? – kérdezte Gábor, miközben az asztalnál ültünk, és mindannyian a levegőben lógó szavakat próbáltuk megemészteni. Anyósom, Ilona, rezzenéstelen arccal bólintott. A nappali sarkában Zsolt, Gábor öccse, zavartan piszkálta a telefonját, mintha nem is róla lenne szó. A gyerekek csendben ültek, érzékelték a feszültséget. A család minden tagja ott volt: Ilona két fia, Gábor és Zsolt, én – mint Gábor felesége –, Zsolt barátnője, a két unoka, sőt még Ilona nővére is.

A levegő szinte tapinthatóan nehéz volt. Ilona végül megszólalt: – Úgy döntöttem, hogy a belvárosi lakást Zsolt kapja. Gábor, neked a balatoni nyaralót szánom.

Gábor arca elfehéredett. A lakás három szobás, tágas, világos – egy élet munkája. A nyaraló viszont régi, penészes falú, évek óta nem volt rendesen karbantartva. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Nem csak az anyagiak miatt – hanem mert tudtam, mit jelent ez Gábornak. Ő volt mindig az, aki mindent megtett anyjáért: ő járt át bevásárolni, ő vitte orvoshoz, amikor szükség volt rá. Zsolt ritkán jelent meg; ha mégis, akkor is csak sietve.

– De miért? – törte meg a csendet Gábor.

Ilona sóhajtott. – Zsoltnak szüksége van egy új kezdetre. Tudod jól, hogy mennyit küzdött az utóbbi években.

Gábor felnevetett – de abban a nevetésben nem volt semmi öröm. – És én? Nekem nem kellett küzdenem? Nekem nem jár semmi?

Zsolt felnézett a telefonjából. – Ne haragudj rám, bátyám. Nem én kértem ezt.

– Tudom – mondta Gábor halkan. – De akkor is igazságtalan.

Én csak ültem ott, és próbáltam nem sírni. Eszembe jutott minden közös évünk: az első albérletünk Zuglóban, amikor még minden fillért meg kellett számolni; az éjszakák, amikor Gábor aggódott az anyja egészsége miatt; az ünnepek, amikor Zsolt mindig késve érkezett vagy lemondta az utolsó pillanatban.

Ilona nővére, Margit néni próbált közvetíteni: – Talán beszélhetnétek erről négyszemközt is…

De Ilona hajthatatlan volt. – Ez az én döntésem. Nem akarok több vitát.

A vacsora csendben telt el. Mindenki kerülte egymás tekintetét. Hazafelé menet Gábor csak hallgatott. Otthon aztán kitört belőle:

– Tudod, mit jelent ez? Hogy soha nem voltam elég jó neki! Mindig Zsoltot sajnálta…

Megfogtam a kezét. – Nem vagy kevesebb attól, hogy nem kaptad meg azt a lakást.

– Dehogynem! – csattant fel. – Az egész életemet rá áldoztam! És most… mintha semmit sem számítana.

Aznap éjjel alig aludtunk. Gábor forgolódott mellettem; néha halkan sírt is. Másnap reggel Zsolt hívott.

– Beszélhetnénk? Nem akarom, hogy így maradjon köztünk.

Találkoztak egy kávézóban. Zsolt zavartan kezdte: – Bátyám… ha akarod, elcserélhetjük. Nekem nem jelent annyit az a lakás.

Gábor csak megrázta a fejét. – Nem a lakásról van szó. Hanem arról, hogy anya soha nem látott engem igazán.

Zsolt bólintott. – Tudom… nekem is nehéz volt mindig azt érezni, hogy mindenki többet vár tőlem.

Hazafelé Gábor csendesebb volt. Otthon leült mellém.

– Szerinted valaha túl tudok lépni ezen? Vagy örökre bennem marad ez a seb?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés: vajon mi számít többet egy családban – a szeretet vagy az igazságosság? És vajon lehet-e valaha igazságosnak lenni úgy, hogy közben senki se sérüljön?

Mit gondoltok? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak az anyagiakról szól ez az egész – vagy sokkal mélyebbről fakad a fájdalom?