Titokban kötött házasság – Egy fiú vallomása a családi elvárások súlya alatt

– Hogy képzeled ezt, Márk? – Anyám hangja remegett a dühtől, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávéscsészével, amit az imént majdnem elejtett.

Ott ültem előtte, 29 évesen, de abban a pillanatban újra tizenhatnak éreztem magam. A titok, amit hónapok óta cipeltem magamban, végre napvilágra került. Nem akartam így elmondani nekik, de amikor apám – pontosabban a nevelőapám, László – rákérdezett, miért nem jönnek el hozzánk Petrával a szüleim névnapjára, már nem tudtam tovább hazudni.

– Anya… Petra és én… már házasok vagyunk. Külföldön kötöttünk házasságot tavaly ősszel.

A csend, ami ezután következett, szinte fájt. Anyám arca először elsápadt, majd vörös lett. László csak nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.

– Hogy tehetted ezt velünk? – suttogta anyám. – Miért nem mondtad el?

Az igazság az volt, hogy féltem. Féltem attól a csalódottságtól, amit most látok az arcukon. Féltem attól, hogy újra azt mondják: Petra nem hozzánk való. Hogy nem elég jó nekem. Hogy tönkreteszem az életemet.

Az egész ott kezdődött, amikor először bemutattam Petrát. Együtt jártunk az egyetemre, ő volt az első lány, akit igazán szerettem. De anyám már az első pillanattól kezdve ellenséges volt vele. „Miért ilyen csendes? Miért nem beszél többet?” – kérdezte később. László próbált közvetíteni, de ő sem tudta meggyőzni anyámat.

A helyzet csak romlott. Amikor Petra elvesztette az állását a járvány idején, anyám azt mondta: „Látod, Márk, egy ilyen lány nem tud biztonságot adni neked.” Én viszont láttam Petrában azt az erőt és kitartást, amit anyám sosem ismert fel benne.

Az évek teltek, mi összeköltöztünk egy kis albérletben Zuglóban. A szüleim ritkán látogattak meg minket, inkább engem hívtak át vasárnapi ebédre. Mindig ugyanaz a beszélgetés: „Mikor lesz végre rendes munkája Petrának? Mikor vesztek lakást?” Egy idő után már csak kifogásokat gyártottam.

Aztán egy nap Petra azt mondta: – Márk, én így nem tudok tovább élni. Vagy elfogadnak minket együtt, vagy menjünk el innen.

Sokat gondolkodtam azon az éjszakán. Tudtam, hogy szeretem őt, és hogy nem akarom elveszíteni. Egy barátom révén lehetőségünk nyílt egy rövid időre Bécsbe költözni. Ott minden egyszerűbbnek tűnt: nem voltak elvárások, csak mi ketten voltunk egymásnak.

Egy őszi napon a városházán mondtuk ki az igent. Nem voltak tanúk a családból, csak két barátunk és egy idegen pár, akik vállalták a tanúságot. Aznap este sírtunk örömünkben és bánatunkban is: boldogok voltunk egymással, de tudtuk, hogy ezzel végleg eltávolodunk a családomtól.

Hazatérve hónapokig titkoltuk a házasságot. Petra kérte, hogy mondjam el végre a szüleimnek, de mindig halogattam. Féltem attól a pillanattól, ami most itt van előttem.

Anyám felállt az asztaltól és kiment a szobából. László csendben ült tovább.

– Márk – szólalt meg végül halkan –, tudod, hogy szeretünk téged. De ezt nagyon nehéz most feldolgozni.

– Tudom – válaszoltam –, de nekem is nehéz volt mindig megfelelni nektek. Sosem éreztem elég jónak magam… vagy Petrát.

László bólintott. – Talán mind hibáztunk egy kicsit.

Aznap este Petra sírva várt otthon. – Mi lesz most? – kérdezte.

– Nem tudom – feleltem őszintén –, de legalább már nem kell hazudnom.

A következő hetekben anyám nem hívott fel. László néha írt egy-egy üzenetet: „Remélem jól vagytok.” A családi ebédek elmaradtak. Petra próbált erős maradni miattam, de láttam rajta a fájdalmat.

Egyik este leült mellém a kanapéra.
– Szerinted valaha elfogadnak majd minket?
– Nem tudom – mondtam –, de én már nem akarok többé mások elvárásai szerint élni.

Most itt ülök, hónapokkal később is még keresve a választ: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért és azért, akit szeretek?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy örökre megváltozik minden?