Tíz év csend után – amikor az apaság hirtelen visszatér
– Anya, ki az? – kérdezte Emese álmosan, miközben a telefon harsány csörgése visszhangzott a sötét lakásban. Hajnali kettő volt, és én már rég megtanultam, hogy ilyen órában csak rossz hírek érkeznek. A kijelzőn Gábor neve villogott, mintha a múltam kísértete lenne.
– Semmi baj, kicsim, feküdj vissza – suttogtam, de a szívem hevesen vert. Felvettem a telefont.
– Szia, Zsófi – szólt bele Gábor hangja, rekedten, mintha ezer éve nem beszélt volna. – Beszélnünk kell. Emeséről.
Azt hittem, rosszul hallok. Tíz éve nem érdeklődött a lányáról. Tíz év magányos szülőség, amikor minden karácsonykor magyarázkodnom kellett Emesének, hogy miért nincs ott az apja. Most pedig hirtelen felbukkan, mintha csak egy hét telt volna el.
– Most? – kérdeztem fojtottan. – Tudod, hány óra van?
– Tudom. De most jöttem rá… mennyit hibáztam. Szeretném bepótolni az elveszett időt. Szeretnék részt venni Emese életében.
Letettem a telefont. A kezem remegett. Emlékszem, amikor Gábor elment. Három év házasság után összepakolta a bőröndjét, és azt mondta: „Nem vagyok kész erre.” Akkor már Emese másfél éves volt. Azóta csak néha küldött egy-egy sms-t névnapokon, de sosem jött el az óvodai ünnepségekre vagy az iskolai anyák napjára, ahol én mindig egyedül ültem a többi szülő között.
Másnap reggel Emese csendben reggelizett. Tizenegy éves lett múlt héten, és már régóta nem kérdezgetett az apjáról. Megtanulta elrejteni a csalódását.
– Anya… beszélhetek apával? – kérdezte halkan.
– Persze – mondtam, bár a gyomrom összeszorult. – De tudnod kell, hogy ő sokáig nem volt itt.
– Tudom – bólintott. – De szeretném hallani a hangját.
Aznap délután Gábor eljött hozzánk. Az ajtóban állt, kezében egy csokor virággal és egy doboz bonbonnal – mintha ezek pótolhatnák az elveszett éveket.
– Szia, Emese! – mosolygott bizonytalanul.
A lányom csak állt előtte, és nézte őt nagy barna szemeivel. Nem ugrott a nyakába, nem sírt örömében. Csak ennyit mondott:
– Szia.
Leültünk a nappaliban. Gábor próbált vicceket mesélni, de Emese csak bólintott vagy vállat vont. Éreztem a feszültséget a levegőben.
– Szeretném jobban megismerni Emesét – fordult hozzám Gábor. – Talán elvihetném hétvégén moziba?
– Nem tudom… – kezdtem óvatosan. – Ez nem ilyen egyszerű.
– Miért ne lenne az? Az apja vagyok!
– Tíz évig nem voltál itt! – csattantam fel. – Nem tudod, milyen volt minden este egyedül altatni őt, amikor sírt az apukája után! Nem tudod, milyen volt magyarázni neki, hogy miért nem jössz el az iskolai ünnepségre!
Gábor lehajtotta a fejét.
– Hibáztam… De most szeretném jóvátenni.
Emese csendben ült közöttünk. Láttam rajta, hogy zavarban van.
Az elkövetkező hetekben Gábor mindent megtett: ajándékokat hozott, elvitte Emesét fagyizni, próbált beszélgetni vele. De minden alkalommal ott volt köztük egy láthatatlan fal. Emese nem tudott feloldódni mellette.
Egy este lefekvés előtt odabújt hozzám.
– Anya… miért most akar velem lenni apa?
Nem tudtam válaszolni. Talán rájött, hogy öregszik? Hogy valamit pótolnia kell? Vagy csak a lelkiismerete szólt?
A családomban is megoszlottak a vélemények. Anyukám azt mondta: „Adj neki esélyt! Minden gyereknek szüksége van az apjára.” A bátyám viszont dühösen legyintett: „Most már késő! Hol volt eddig?”
Éjszakánként forgolódtam az ágyban. Vajon helyesen teszem-e, ha engedem Gábornak, hogy újra része legyen Emese életének? Vagy csak újabb csalódást okozunk neki?
Egy vasárnap délután Gábor elvitte Emesét kirándulni a Normafára. Mikor hazahozták, Emese szótlanul ment be a szobájába. Gábor leült mellém a konyhában.
– Zsófi… én tényleg szeretném helyrehozni mindent. De érzem, hogy fal van közöttünk…
– Mit vártál? Hogy tíz év után minden olyan lesz, mint régen? Hogy egy mozi vagy egy fagyizás mindent megold?
Gábor könnyeivel küszködött.
– Tudom… De legalább próbálkozom.
Néztem őt: azt az embert, akit valaha szerettem, aki egyszerre volt idegen és ismerős. Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak? Vajon Emese képes lesz valaha igazán apjának nevezni őt?
Azóta is minden nap küzdünk: Gábor próbál jelen lenni, én próbálok bízni benne, Emese pedig próbálja feldolgozni mindazt, ami történt vele.
Néha azon gondolkodom: lehet-e pótolni azt, amit egyszer elveszítettünk? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?
Mit gondoltok? Ti adnátok még egy esélyt annak az embernek, aki egyszer már cserbenhagyott minket?