Tizenkét év a házunkért – Most a lányom akarja magának
– Anya, beszélnünk kell – mondta Dóra, miközben az ablakon át nézte a kertben ringatózó diófát. A hangja remegett, mintha valami nagyot készülne mondani. Gábor épp a verandán javította a régi hintaszéket, én pedig a konyhában főztem a vasárnapi húslevest. A levegőben ott volt a húsleves illata, de valami más is: feszültség.
– Miről van szó, kicsim? – kérdeztem, miközben letöröltem a kezem a kötényembe.
Dóra nagy levegőt vett. – Sanyi és én… szeretnénk ideköltözni. Azt szeretnénk, ha átadnátok nekünk a házat.
A kanál kiesett a kezemből. Tizenkét év. Tizenkét év verejtékes munka, spórolás, veszekedések és kibékülések, hogy végre legyen egy helyünk, ahol csend van, ahol csak mi vagyunk. Ezt most mind odaadjam? Csak úgy?
Gábor is bejött, hallotta Dóra szavait. Az arca elkomorult.
– Miért gondolod, hogy neked jár ez a ház? – kérdezte halkan.
Dóra szeme megtelt könnyel. – Anya, apa, ti már megéltétek az álmotokat. Mi most kezdjük az életünket. Sanyi munkát kapott a közeli városban, én pedig szeretnék gyerekeket. Itt lenne helyünk, nyugalmunk… Nektek meg már úgyis nagy ez a ház kettesben.
A szívem összeszorult. Eszembe jutottak az éjszakák, amikor Gáborral együtt festettük a falakat, amikor az első hóban is kimentünk fát vágni, hogy ne fázzunk meg. Az első karácsonyunk itt, amikor még csak egy szobánk volt kész. Minden sarokhoz emlék köt.
– Dóra, tudod te egyáltalán, mit jelent felépíteni valamit? – kérdeztem halkan.
– Tudom! – vágta rá. – De ti már felépítettétek. Mi is szeretnénk egy esélyt.
Gábor leült az asztalhoz. – És mi hova menjünk? Egy panelba? Vagy albérletbe a városban?
Dóra csak nézett ránk. – Eladhatjátok a házat, vehettek egy kisebbet magatoknak. Nekünk ez az otthon kellene.
A csend fojtogató volt. A húsleves forrt tovább, mintha semmi sem történt volna.
Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk. – Emlékszel, amikor még csak egy romos parasztház volt ez? – kérdezte halkan. – Hány évig dolgoztunk rajta? Hány álmatlan éjszakánk volt?
– Emlékszem – suttogtam. – De Dóra is a miénk. Nem akarom, hogy haragudjon ránk.
– De azt sem akarom, hogy úgy érezzem: mindazt, amit felépítettünk, csak úgy eldobhatjuk.
Másnap Dóra újra próbálkozott.
– Anya, apa, gondoljatok bele: ha ti nem segítetek nekünk, hogyan kezdjünk bele az életbe? Minden barátomnak segítenek a szülei! Sanyi szülei is adtak nekik egy lakást Pesten.
– Mi nem vagyunk Sanyi szülei – mondta Gábor keményen.
Dóra sírva fakadt. – Mindig azt mondtátok, hogy fontosabb vagyok nektek mindennél! Most meg úgy érzem, csak a ház számít!
Éjszaka nem tudtam aludni. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom védeni azt, amiért egész életemben dolgoztam?
A faluban is elterjedt a hír. A boltban Marika néni félrehívott.
– Hallottam ám, mi van nálatok! Tudod, nálunk is volt ilyen… A fiam elvitte az összes pénzünket, aztán elváltak. Most meg sehol sincsenek.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ez vár ránk is? Ha odaadjuk Dórának a házat, mi marad nekünk? Ha nem adjuk oda, elveszítjük őt?
Egy hét múlva Dóra újra leültetett minket.
– Anya, apa… ha nem adjátok oda a házat, akkor lehet, hogy elköltözünk külföldre Sanyival. Ott legalább lesz esélyünk valamire.
Ez volt az utolsó csepp. Gábor felállt.
– Nem zsarolhatsz minket! Ez nem így működik!
Dóra zokogva rohant ki az ajtón.
Most itt ülök az üres konyhában. A húsleves kihűlt. Gábor kint ül a verandán és csak bámulja az eget. Vajon jól döntöttünk? Meddig tart a szülői önfeláldozás? Hol húzódik a határ aközött, hogy segítünk és aközött, hogy elveszítjük önmagunkat?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önző vagyok?