Tizenkét év, egy otthon, két szív – Kinek adjuk az álmunkat?

– Anya, kérlek… – Zsófi hangja remegett, ahogy a nappali közepén állt, mögötte ott feszített Gábor, a vőlegénye. – Tudom, mennyit jelent nektek ez a ház. De nekünk is jelenthetne valamit. Itt akarjuk elkezdeni az életünket.

A szívem egy pillanatra kihagyott. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a teásbögrével. A férjem, Laci, csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy én mondjam ki helyette is a választ. Tizenkét év. Tizenkét évig építettük ezt a házat. Minden hétvégén, minden szabad percünkben. A vakolat alatt ott van a nevetésünk, a veszekedéseink, a reményeink. És most…

– Zsófi, ez nem ilyen egyszerű – próbáltam nyugodt maradni. – Ez nem csak egy ház. Ez az otthonunk.

– De anya, ti már úgyis gondolkodtatok rajta, hogy kisebbe költöztök – vágott közbe Gábor. – Nekünk most lenne rá igazán szükségünk. És… – elharapta a mondatot, de láttam rajta: azt hiszi, önzők vagyunk.

Laci felállt, az ablakhoz lépett. – Nem arról van szó, hogy nem szeretnénk segíteni – mondta csendesen. – De ez… ez mindenünk.

Zsófi arca elkomorult. – Mindig azt mondtátok, hogy a család a legfontosabb. Most itt vagyunk, kérünk titeket… és ti inkább ragaszkodtok a falakhoz?

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hányszor mondtam neki gyerekkorában: „A család mindennél fontosabb.” Most pedig úgy tűnt, mintha áruló lennék.

Aznap este Lacival órákig ültünk némán egymás mellett. Néztem a nappali sarkában azt a régi fotót: Zsófi még kicsi volt, Laci a vállán vitte körbe az építkezésen. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

– Mit csináljunk? – suttogtam végül.

Laci sóhajtott. – Ha odaadjuk nekik, mi marad nekünk? Egy kis panellakás valahol? És ha egyszer szükségünk lenne rá? De ha nem adjuk oda… elveszítjük Zsófit?

Az éjszaka közepén felriadtam egy rémálomból: üresen állt a házunk, Zsófi sehol, csak visszhangzottak a szavai: „A család mindennél fontosabb.”

Másnap Zsófi újra felhívott.

– Anya, beszéltetek már apával?

– Igen… de még nem tudjuk.

– Gábor szerint önzők vagytok – mondta halkan. – Szerinte sosem fogjátok elengedni ezt a házat.

– Zsófi! – kiáltottam fel. – Ez nem igaz! Csak… félek. Mi lesz velünk? Mi lesz veletek? Mi van, ha egyszer ti is továbbálltok?

– Mi nem fogunk! Ez az otthonunk lehetne…

A hangja megremegett. Éreztem benne a vágyat, hogy végre saját életet kezdjenek – de éreztem benne azt is: ha nemet mondok, talán örökre eltávolodik tőlem.

A következő hetekben minden nap erről szólt. Laci hallgatag lett, én pedig egyre feszültebb. A barátnőim szerint bolond lennék odaadni az egész életünket egyetlen kérésre. Az anyám szerint viszont kötelességem segíteni Zsófinak.

Egy este Laci kiborult:
– Nem bírom tovább! Mindenki azt várja tőlünk, hogy adjuk oda! De ki gondol ránk? Ki kérdezi meg, mi mit érzünk?

Először láttam rajta könnyeket.

Zsófi közben egyre türelmetlenebb lett. Egy vasárnap délután összevesztünk:
– Mindig csak magatokra gondoltok! Nektek már mindenetek megvolt! Nekem mi jut?
– Neked mindent megadtunk! – vágtam vissza. – De ezt nem tudom csak úgy elengedni!
– Akkor ne csodálkozzatok, ha egyszer nem lesztek fontosak!

Az ajtót becsapta maga mögött.

Azóta sem beszéltünk rendesen. A ház csendje most már nem megnyugtató: minden falban ott visszhangzik Zsófi csalódottsága és Laci kétségbeesése.

Néha kiülök a teraszra és nézem az udvart: látom magam előtt Zsófit kislányként, ahogy futkározik a fűben. Látom Lacit, ahogy nevetve emeli magasba. És most… csak üresség van.

Mit tegyek? Elengedjem az álmunkat az ő boldogságukért? Vagy ragaszkodjak ahhoz, amiért ennyit küzdöttünk? Vajon tényleg önző vagyok… vagy csak félek elveszíteni mindent?

Ti mit tennétek a helyemben?