Tizenkét év után újra az ajtómban állt – Mit kezdjek azzal, aki egyszer már összetörte a szívemet?

– Mit keresel itt, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bejárati ajtóban álltam, és a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az eső csendesen kopogott a gangon, a házban csend volt, csak a régi falióra kattogott halkan a nappaliban. Gábor ott állt előttem, ugyanazzal a félénk mosollyal, amivel tizenkét évvel ezelőtt is elbúcsúzott tőlem – akkor még azt hittem, örökre.

– Zsuzsa, beszélnünk kell – mondta halkan. A hangja mélyebb lett, mint régen, de ugyanaz a szomorúság bujkált benne.

Nem tudtam eldönteni, hogy becsukjam-e az ajtót az orra előtt, vagy beengedjem. A kezem ökölbe szorult. Tizenkét év. Tizenkét év telt el azóta, hogy egy szombat reggel közölte: beleszeretett valaki másba. Egy másik nőbe, akit sosem ismertem meg, de akinek az árnyéka évekig ott lebegett minden boldog pillanatom felett.

– Mit akarsz? – kérdeztem újra, most már keményebben.

– Csak egy percet kérek. Hadd magyarázzam el…

A gyerekeink – Bence és Lilla – már felnőttek. Bence most végzi az egyetemet Szegeden, Lilla pedig már saját családot alapított. Az életünk nélküle is ment tovább. Vagy legalábbis ezt hittem.

Beengedtem. Leültünk a konyhában, ahol annyi reggelt töltöttünk együtt régen. A kávéfőző halkan zümmögött, én pedig próbáltam nem sírni.

– Zsuzsa, hibáztam. Nagyon megbántam mindent – kezdte Gábor. – Az a nő… Már rég nincs az életemben. Egyedül vagyok. És… hiányzol.

A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofon vágott volna. Hiányzom neki? Tizenkét év után? Amikor én hónapokig nem tudtam aludni, amikor minden barátnőm azt mondta, hogy majd túlteszem magam rajta? Amikor anyám azt mondta: „Zsuzsikám, erős vagy te ehhez!”

– És mit vársz tőlem? Hogy mindent elfelejtek? Hogy újra kezdjük ott, ahol abbahagytuk? – kérdeztem dühösen.

– Nem tudom… Csak szeretném, ha meghallgatnál. Ha esélyt adnál arra, hogy jóvátegyem.

A könnyeim végül utat törtek maguknak. Nem csak miatta sírtam. Sírtam magamért is: azért a fiatal nőért, aki voltam, amikor még hittem abban, hogy a szerelem örökké tart. Sírtam a gyerekeimért is, akiknek apja egyik napról a másikra eltűnt az életükből.

– Tudod, Gábor… – kezdtem halkan –, amikor elmentél, azt hittem, belehalok. Aztán rájöttem: nélküled is tudok élni. Sőt… talán jobban is ment minden nélküled.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Tudom, hogy nincs jogom semmit kérni tőled. De szeretném jóvátenni… legalább egy kicsit.

A konyhaasztalon ott feküdt egy régi fénykép: Bence és Lilla gyerekként a Balaton partján, Gáborral együtt nevetnek rajta. Az emlékek egyszerre voltak édesek és keserűek.

– Anyu! – hallottam Lilla hangját az előszobából. – Ki van itt?

Lilla váratlanul toppant be hozzám az unokámmal, Marcellal. Amikor meglátta Gábort, megfagyott a levegő.

– Apa? Te mit keresel itt?

Gábor felállt.

– Lilla… Sajnálom…

Lilla arca eltorzult a haragtól.

– Tizenkét évig nem voltál sehol! Most meg csak úgy visszajössz? Marcell nem is ismer téged!

Az unokám zavartan bújt hozzám. Éreztem Lilla fájdalmát is – ő sem tudott soha igazán megbocsátani az apjának.

– Menj el innen! – mondta Lilla remegő hangon.

Gábor rám nézett:

– Zsuzsa…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és néztem őt – azt az embert, aki egyszer mindent jelentett nekem, de aki most idegenként állt előttem.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban, hallgattam az eső kopogását az ablakon. Vajon képes vagyok megbocsátani neki? Vagy csak újra összetörné a szívemet?

Másnap reggel Bence hívott telefonon:

– Anya… Igaz, hogy apa visszajött?

– Igen – feleltem halkan.

– És mit fogsz tenni?

Nem tudtam válaszolni neki. Mert magam sem tudtam.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze hideg kávéval és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni valakivel, aki egyszer már összetörte a szívünket? Vagy csak újabb sebeket szerzünk vele?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb végleg lezárni a múltat?