Tizennyolc évesen apának lenni: Egy magyar tini terhesség története

– Anya, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben remegő kézzel tette le a bögrét az asztalra. A konyhában álltunk, a régi cserépkályha mellett, ahol mindig meleg volt, de most valahogy mégis fázni kezdtem. A szívem hevesen vert, mert éreztem, hogy valami nagy baj van.

– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem halkan, de már előre féltem a választól.

Gergő lesütötte a szemét. – Réka terhes. – A szavak úgy zuhantak rám, mint egy viharos nyári eső. Egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ. Csak a fiam arcát láttam, ahogy kétségbeesetten várja a reakciómat.

Azt hittem, fel fogok robbanni. Egyszerre akartam kiabálni és sírni. De csak ültem ott némán, és próbáltam összeszedni magam. Az én Gergőm, aki még alig lépett ki a gyerekkorból, most apává készül? Hogy lehet ez? Hol rontottuk el?

Aznap este alig szóltam hozzájuk. A férjem, Laci is csak annyit mondott: – Majd megbeszéljük. – De láttam rajta is a csalódottságot és a félelmet. Az egész házban feszültség vibrált.

Másnap reggel Réka is átjött. Csendben ült az asztalnál, a kezét tördelte. Anyja, Marika néni is vele jött, és rögtön nekem esett:

– Hogy engedhettétek ezt meg? – kérdezte vádlón.

– Ugyanúgy, ahogy ti sem tudtátok megakadályozni – vágtam vissza keserűen.

A két család között hirtelen falak emelkedtek. Réka szülei azt akarták, hogy Gergő vállalja a felelősséget, de közben attól is féltek, hogy a lányuk élete tönkremegy. Mi pedig csak azt láttuk, hogy a fiunk gyerekként lesz apa.

A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban suttogtak mögöttünk, az iskolában pedig Gergőt nézték megvetően vagy sajnálkozva. Én magam is szégyelltem magam, mintha mindez csakis az én hibám lenne.

Egy este Gergő bejött hozzám a szobába. Leült az ágy szélére.

– Anya… félek. Nem tudom, hogy fogom ezt megoldani. Nem akarom elrontani Réka életét sem…

Megsimogattam a fejét. – Én is félek, Gergő. De most már nincs visszaút. Segíteni fogunk nektek, amiben csak tudunk.

De belül nem voltam biztos semmiben. Hogy fogjuk eltartani őket? Laci gyárban dolgozik, én otthon vagyok a kisebbekkel. Már így is nehéz kijönni hónapról hónapra.

Réka egyre többet járt át hozzánk. Együtt tervezték a jövőt – vagy inkább próbálták elképzelni, milyen lesz az életük egy kisbabával. Egyik este hallottam őket veszekedni:

– Nem akarok lemondani az egyetemről! – sírta Réka.

– De hát akkor mi lesz velem? – kérdezte Gergő kétségbeesetten.

Bementem hozzájuk.

– Gyerekek… ez most mindkettőtök élete lesz. Nem lehet csak egyikőtök álmait feladni.

De hogyan lehet igazságosan dönteni ilyenkor? Réka anyja ragaszkodott hozzá, hogy a lánya tanuljon tovább. Laci viszont azt mondta Gergőnek:

– Férfi vagy már, viselkedj is úgy! Dolgoznod kell!

A családi vacsorák egyre feszültebbek lettek. Mindenki csak vádaskodott vagy hallgatott. A testvérek is érezték a változást: a kicsik félve kérdezték meg tőlem:

– Anya, tényleg lesz egy kisbaba?

Egyik este Réka sírva rohant ki tőlünk. Utána mentem.

– Nem bírom ezt tovább! Mindenki csak azt várja tőlem, hogy döntsek… De én nem tudom mit akarok! – zokogta.

Átöleltem.

– Senki sem tudja ilyenkor pontosan mit akar… Csak próbáljuk meg együtt átvészelni.

A hónapok teltek. Gergő dolgozni kezdett egy helyi pékségben iskola mellett. Réka végül úgy döntött: halaszt egy évet az egyetemen. A baba megszületett – egy kislány lett, Lilla.

Az első hetek pokolian nehezek voltak. Fáradtak voltak mindketten, sokat veszekedtek. Néha úgy éreztem, szétesik az egész család.

Egy este Gergő odajött hozzám Lillával a karjában.

– Anya… most már értem, mennyire nehéz lehetett neked is velünk…

Elmosolyodtam könnyes szemmel.

– Mindig nehéz… de mindig megéri.

Most itt ülök az ablakban, nézem ahogy Gergő és Réka sétálnak Lillával az udvaron. Még mindig félek néha – de büszke vagyok rájuk. Vajon jól döntöttünk? Vajon lehet-e ilyen fiatalon jó szülővé válni? Ti mit gondoltok erről?