„Tudom, hogy nem voltam jó anya” – Egy anya és fia találkozása a múlt árnyékában

„Ne hívj anyának!” – Márk hangja élesen hasított át a konyhán, ahol az asztalnál ültem, kezem remegett a bögrém körül. A szívem összeszorult, ahogy a tizennyolc éves fiam rám nézett, tekintetében harag és fájdalom keveredett. „Te nem vagy az anyám. Nekem nincs anyám.”

A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Megpróbáltam megszólalni, de a torkomban gombóc nőtt. Csak néztem őt, azt a magas, vékony fiút, akinek a szeme pont olyan kék, mint az enyém. Az én fiam. Az én bűnöm.

Tizenöt éve nem láttam igazán. Hároméves volt, amikor az apja, Gábor, egyik napról a másikra eltűnt. Azt mondta, elmegy cigarettáért, aztán soha többé nem jött vissza. Akkoriban még hittem abban, hogy egyedül is boldogulok. De a munkahelyemen leépítés volt, és a számlák csak gyűltek. Végül nem maradt más választásom: elvállaltam egy takarítói állást Bécsben.

Anyám, Ilona mama vállalta, hogy vigyáz Márkra. „Ne aggódj, kislányom – mondta akkoriban –, én felnevelem őt, mint téged.” De tudtam, hogy ez nem ugyanaz. Egy anya nem pótolható.

Az első hónapokban minden este sírtam a kis albérleti szobámban. Hiányzott Márk illata, a nevetése, ahogy hozzám bújt esténként. Próbáltam minden fillért félretenni, hogy hazaküldhessem. Karácsonyra játékokat vettem neki, de amikor videóhívásban mutatta az ajándékokat, láttam rajta: nem ezekre vágyik.

Az évek teltek. Márk nőtt, én pedig egyre távolabb kerültem tőle. Néha hetekig nem beszéltünk. Ilona mama mindig azt mondta: „Jól van a gyerek, ne aggódj.” De amikor egyszer váratlanul hazajöttem egy hosszú hétvégére, Márk rám sem ismert az utcán. Akkor értettem meg igazán: elveszítettem őt.

Most itt ülök előtte újra, tizennyolc év után. Márk már felnőtt férfi lett. A keze ökölbe szorul az asztalon.

– Miért jöttél vissza? – kérdezi halkan.

– Mert szeretlek – suttogom. – Mert tudom, hogy hibáztam.

Felnevet – keserűen.

– Szeretsz? Akkor miért hagytál magamra? Miért kellett nekem végignéznem, ahogy Ilona mama sír esténként? Miért nem voltál ott az első napomon az iskolában? Vagy amikor először estem el biciklivel?

A könnyeim végigfolynak az arcomon.

– Tudod te egyáltalán, milyen érzés úgy felnőni, hogy mindenki másnak ott van az anyja? Hogy engem mindig csak sajnáltak? Hogy soha nem volt kire számítanom?

Próbálom megfogni a kezét, de elhúzza.

– Nem tudtam mást tenni – mondom halkan. – Dolgoznom kellett…

– Mindig csak dolgoznod kellett! – vág közbe. – És most mit akarsz? Hogy megbocsássak? Hogy minden rendben legyen?

Nem tudok válaszolni. Csak ülök ott némán.

Ilona mama lép be a konyhába. Megáll az ajtóban.

– Márk… – kezdi csendesen –, anyád mindent érted tett.

Márk felpattan.

– Nem! Mindent magáért tett! Hogy ne kelljen szembenéznie velem! Hogy ne kelljen látnia, mennyire fáj!

Aztán elrohan a szobájába. Az ajtó becsapódik mögötte.

Ilona mama leül mellém és megszorítja a kezem.

– Adj neki időt – mondja halkan –, egyszer talán megérti.

De én tudom: lehet, hogy már túl késő.

Aznap este csendben pakolom össze a bőröndöm. Hallom Márk halk sírását a szobájából. Szeretnék bemenni hozzá, átölelni, de félek: talán már soha többé nem enged közel magához.

Másnap reggel indulok vissza Bécsbe. A buszmegállóban állok, amikor Márk megjelenik mögöttem.

– Anya…

Megfordulok. A hangja remeg.

– Nem tudok most megbocsátani – mondja –, de… talán egyszer majd igen.

Bólintok. A busz elindul. Az ablakból nézem őt: ott áll egyedül a járda szélén.

Vajon lehet-e még újrakezdeni mindent ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?