Túl a Nagymamán: Mária és a Csend Kiáltása – Harcom Önmagamért Hatvan Felett

– Anya, nem értheted, hogy nekünk most mennyire nehéz! – kiáltotta Zsuzsi, a lányom, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel. A hangja visszhangzott a régi parkettán, mintha minden múltbéli vita is újraéledt volna. Ott ültem a kanapén, a kezem remegett, de nem a haragtól – inkább attól a mély, fojtogató magánytól, ami azóta kísért, hogy Laci, a férjem három éve elment.

A házunk mindig tele volt élettel: gyerekzsivajjal, vasárnapi ebédekkel, ünnepekkel. Most csak a falióra kattogása töri meg a csendet. A gyerekeim – Zsuzsi és Gábor – már régen kirepültek. Ritkán jönnek haza, és ha mégis, csak vitatkozunk. Mindig ugyanaz: miért nem tudok modern lenni, miért aggódom annyit, miért nem értem meg őket. De senki sem kérdezi meg tőlem: „Anya, te hogy vagy?”

Aznap este Zsuzsi dühösen csapta be maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam. A konyhában ültem, néztem a régi családi fotókat. Ott voltam minden képen: mint feleség, mint anya, mint nagymama. De hol vagyok én? Ki vagyok én? Vajon létezik Mária is, vagy csak azok a szerepek, amiket egész életemben játszottam?

Másnap reggel Gábor hívott. – Anya, ne haragudj Zsuzsira. Tudod, most nehéz neki is. – A hangja fáradt volt, távoli. – De miért nem jöttök gyakrabban? – kérdeztem halkan. – Mindig csak rohanunk… – sóhajtott fel. – Majd jövő héten benézek.

Letettem a telefont. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Az egész életemet nekik szenteltem. Mindent feladtam értük: a munkámat, az álmaimat. Most pedig úgy érzem, mintha már nem lenne rám szükségük.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni gyakran átjön egy teára. Ő is özvegy már tíz éve. – Tudod, Mária – mondta egyszer –, az embernek újra kell tanulnia élni magával. Nem könnyű. De ha nem teszed meg, beleőrülsz ebbe a csendbe.

Elkezdtem sétálni a Duna-parton. Néztem az embereket: fiatal párok kézen fogva, kutyát sétáltató idősek, nevetgélő gyerekek. Néha úgy éreztem, láthatatlan vagyok. Mintha már nem lennék része ennek a világnak.

Egyik délután találkoztam egy régi ismerőssel, Piroskával. – Mária! Hát te? – ölelt meg melegen. Elmesélte, hogy csatlakozott egy nyugdíjas klubhoz; festenek, kirándulnak, színházba járnak. – Gyere el te is! – hívott.

Sokáig hezitáltam. Mit keresnék én ott? De végül elmentem egy foglalkozásra. Az első alkalommal festettünk: virágokat kellett festeni temperával. A kezem ügyetlen volt, de valami mégis felszabadult bennem. Mintha újra tanulnék lélegezni.

A klubban barátokat szereztem: Erzsi mindig viccelődött, Sanyi bácsi pedig verseket szavalt nekünk. Egyre többször nevettem velük együtt.

De otthon minden ugyanaz maradt. A gyerekeim továbbra is ritkán hívtak fel. Egy nap Zsuzsi váratlanul beállított hozzám. Fáradtnak tűnt és idegesnek.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk egymással szemben.

– Sajnálom a múltkori veszekedést – kezdte –, csak… néha úgy érzem, hogy túl sokat vársz tőlünk.

– Én csak szeretném tudni, hogy számítok még valakinek – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta magamban tartottam.

Zsuzsi szeme megtelt könnyel.

– Mindig számítani fogsz… csak most minden olyan bonyolult az életünkben.

Hosszú csend következett.

– Tudod… én sem tudom már mindig, ki vagyok – vallotta be végül Zsuzsi is.

Akkor értettem meg: nem csak én keresem önmagam ebben az új élethelyzetben. Talán mindannyian elvesztettük egy kicsit magunkat az évek során.

Azóta próbálok másként élni. Nem várom el többé a gyerekeimtől, hogy ők töltsék ki az életemet. Festek, olvasok, néha még táncolni is elmegyek Piroskával és Ilonkával.

De néha még mindig elönt a magány és a kérdés: ki vagyok én? Lehetek-e több annál, mint amit mások látnak bennem?

Talán nincs is erre egyszerű válasz. De most először érzem: jogom van keresni önmagam.

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni hatvan felett? Vagy örökre rabjai maradunk azoknak a szerepeknek, amiket ránk osztott az élet?