Unokáim vannak, de nem engedik, hogy vigyázzak rájuk – Egy nagymama vallomása

– Nem, Éva néni, most sem tudom megoldani, hogy átjöjjön – mondta a menyem, Dóra, a telefonban. A hangja hideg volt, mint a januári szél, és hiába próbáltam kedvesen kérlelni, éreztem, hogy falba ütközöm. – Majd ha lesz időnk, szólunk.

Letettem a telefont, és percekig csak ültem a konyhaasztalnál. Az abrosz sarkát gyűrögettem, miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani. A falon az unokáim rajzai lógtak – Zsófié és Marcié –, de már hónapok óta nem láttam őket igazán. Családi ünnepeken ott vannak, de az nem ugyanaz. Ott mindenki feszeng, Dóra kerüli a tekintetemet, a fiam, Gábor pedig csak csendben ül, mintha ő is félne megszólalni.

Pedig én csak segíteni akartam. Tavaly nyáron történt az egész. Gáborék anyagi gondokkal küzdöttek – Dóra elvesztette az állását, Gábor fizetését pedig megvágták. Egyik este átmentem hozzájuk egy nagy tál töltött káposztával és egy borítékkal, benne húszezer forinttal. „Tudom, hogy most nehéz – mondtam halkan –, fogadjátok el ezt a kis segítséget.”

Dóra arca elvörösödött. „Nem vagyunk koldusok!” – csattant fel. Gábor próbált békíteni, de Dóra csak dühösen kivette a kezemből a borítékot és visszanyomta a táskámba. Azóta minden megváltozott. Mintha ezzel az egyetlen gesztussal mindent elrontottam volna.

Azóta is próbálom helyrehozni. Karácsonykor saját készítésű mézeskalácsot vittem nekik, húsvétkor hímes tojásokat és egy kis csokinyuszit az unokáknak. De Dóra mindig csak annyit mond: „Köszönjük, Éva néni, de igazán nem kellett volna.” A hangjában ott bujkál a szemrehányás.

A barátnőim azt mondják, hagyjam rájuk. „Majd rájönnek, mit veszítenek” – mondja Marika néni a szomszédból. De én nem tudok lemondani róluk. Minden este megnézem a régi fényképeket: Zsófi első lépései, Marci mosolya, amikor először etettem meg almával. Ezek az emlékek tartanak életben.

Egyik nap váratlanul csöngettek. Az ablakból láttam meg Gábort – egyedül volt. Kinyitottam az ajtót.

– Szia, anya – mondta halkan.

– Szervusz, Gábor! Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Csak beszélgetni szeretnék – felelte.

Leültünk a nappaliban. Gábor sokáig hallgatott, aztán kibökte:

– Dóra még mindig haragszik rád… Azt hiszi, lenézed őt, mert segíteni akartál.

– Gábor, én soha nem néztem le Dórát! Csak aggódtam értetek… – mondtam elcsukló hangon.

– Tudom, anya. De ő ezt másképp látja. Szerinte te mindig mindent jobban tudsz… És azt hiszi, miattad érzem magam kevésnek.

– Ez nem igaz! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Én csak szeretlek benneteket!

Gábor lehajtotta a fejét.

– Tudom… De most jobb lenne, ha egy ideig nem erőltetnéd a találkozásokat.

Mintha kést döftek volna belém. A fiam kért arra, hogy ne keressem őket. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Csak forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért lett minden ilyen nehéz?

A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, olvastam, de minden virágban Zsófi mosolyát láttam, minden könyvben Marci nevetését hallottam vissza. Egyre jobban fájt a magány.

Egy vasárnap reggel váratlanul üzenetet kaptam Zsófitól – már tud írni egyedül is: „Szia mama! Hiányzol! Mikor jössz játszani?” Könnyek szöktek a szemembe. Visszaírtam: „Én is nagyon hiányzol! Majd ha anya és apa is úgy gondolják, eljövök hozzátok.” Nem akartam bajt okozni.

Aznap délután Dóra hívott fel.

– Éva néni… beszélhetnénk? – kérdezte feszülten.

– Persze, Dóra – válaszoltam remegő hangon.

– Nem akarom, hogy Zsófi vagy Marci szenvedjen emiatt… De kérem, ne avatkozzon bele az életünkbe! Ha segítség kellene, kérnénk magunktól is.

– Megértem – mondtam halkan –, csak szeretném látni az unokáimat…

– Jöhet vasárnap ebédre. De kérem, ne hozzon semmit! És ne beszéljen pénzről!

Vasárnap izgatottan készülődtem. Üres kézzel mentem át hozzájuk – csak a szívemet vittem magammal. Az ebéd alatt mindenki feszült volt; Dóra alig szólt hozzám, Gábor idegesen piszkálta az ételt. Az unokák viszont örömmel ugrottak az ölembe.

Ebéd után Zsófi odasúgta: „Mama, ugye még szeretsz minket?” Megöleltem őt.

– Mindennél jobban szeretlek titeket – suttogtam vissza.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon valaha újra igazi család lehetünk? Vagy örökre ez marad köztünk: kimondatlan sérelmek és távolság?

Mit gondoltok? Lehet még esélyem arra, hogy közelebb kerüljek hozzájuk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?