Válás vagy újrakezdés? Egy magyar család története a válaszút előtt

– Meddig lehet ezt így csinálni? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaablakon túl az eső monoton kopogását hallgattam. Péter a kezét tördelte, tekintete a repedezett linóleumon időzött. A gyerekek végre elaludtak, Bence ma is lázas volt, egész nap sírt, Lili pedig csak engem keresett, amikor Péter hazaért, mintha már nem is számítana az apja jelenléte.

– Nem tudom, Eszter – felelte végül. – Én tényleg próbálkozom. De minden nap csak azt érzem, hogy egyre távolabb kerülünk egymástól.

A szavak ott lebegtek közöttünk, mint valami sűrű köd. Az elmúlt hónapokban Péter szinte csak dolgozott. A vállalkozása – egy kis autószerelő műhely Zuglóban – épphogy túlélte a járványt, most pedig az infláció miatt minden drágább lett: az alkatrészek, a bérleti díj, még a villanyszámla is. Esténként hullafáradtan esett haza, én pedig már csak egy árnyéka voltam önmagamnak. Bence betegségei miatt alig aludtam, Lili óvodai beszoktatása sem ment könnyen. Egyedül éreztem magam ebben az egészben.

– Emlékszel még arra az estére, amikor Lili megszületett? – kérdeztem váratlanul. – Akkor azt mondtad, hogy bármi történik is, mi mindig együtt maradunk.

Péter felnézett rám, szemében fáradt szomorúság csillogott.

– Akkor még hittem benne. Most meg… csak azt látom, hogy minden szétesik körülöttünk.

A könnyeimet nyeltem vissza. Nem akartam sírni előtte. Az utóbbi időben túl sokszor látta már rajtam a kétségbeesést.

– Szerinted jobb lenne külön? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom – mondta újra. – De azt sem akarom, hogy így éljünk tovább. Ez nem élet.

Csend telepedett ránk. Hallottam Bence halk szuszogását a babamonitorból. Eszembe jutottak anyám szavai: „Eszterkém, egy házasságot nem lehet csak úgy feladni.” De vajon meddig kell küzdeni? Hol van az a pont, amikor már nem éri meg?

Másnap reggel minden ugyanúgy indult: Bence köhögve ébredt, Lili hisztizett az óvodai cipő miatt. Péter már korán elment dolgozni, én pedig egyedül próbáltam mindent kézben tartani. Az orvosnál hosszú sorban álltunk, Bence sírt a rendelőben, Lili unatkozott. A doktornő rám nézett fáradtan:

– Anyuka, nagyon le van terhelve. Van segítsége?

Csak megráztam a fejem.

Délután anyám átjött pár órára. Megpróbáltam beszélni vele arról, hogy Péterrel mennyire eltávolodtunk egymástól.

– Tudod, apáddal mi is voltunk így – mondta halkan. – De valahogy mindig visszataláltunk egymáshoz. Nem könnyű két kisgyerekkel. De gondolj bele: mi lesz a gyerekekkel?

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem. Mi lesz a gyerekekkel? Vajon jobb nekik két boldogtalan szülővel együtt élni, vagy két külön boldogabb emberrel?

Este Péter későn ért haza. A vacsora kihűlt az asztalon.

– Ne haragudj – mondta fáradtan –, de ma is túlóráznom kellett.

– Mindig csak dolgozol! – csattantam fel akaratlanul is. – Én meg itt vagyok egyedül mindennel! Nem bírom már tovább!

Péter arca elkomorult.

– Szerinted nekem könnyű? Én tartom el ezt a családot! Ha nem dolgoznék ennyit, nem lenne miből élni!

– De közben elveszítjük egymást! – sírtam el magam végre.

Péter leült mellém. Hosszú percekig csak ültünk csendben.

– Mi lenne, ha elmennénk valakihez beszélgetni? Egy párterapeutához? – kérdezte halkan.

Meglepődtem. Soha nem gondoltam volna, hogy ő vetné ezt fel először.

– Szeretném megpróbálni – mondta –, mert még mindig fontos vagy nekem. Csak nem tudom, hogyan tovább.

Aznap este először éreztem valami halvány reményt. Talán még nincs minden veszve.

A következő hetekben elmentünk egy családsegítőhöz a kerületben. Nehéz volt kimondani mindazt, ami fájt: hogy mennyire magányosnak érzem magam Péter mellett; hogy ő mennyire fél attól, hogy elveszíti a családját; hogy mindketten kimerültek vagyunk és tele vagyunk félelemmel.

A terapeutánál lassan megtanultunk újra beszélgetni egymással. Nem volt könnyű: sokszor sírtam, Péter is dühös lett néha. De legalább már nem egymás ellen harcoltunk, hanem együtt próbáltuk megoldani a problémákat.

Egy este Lili odabújt hozzánk a kanapén:

– Anya, apa… ti ugye mindig itt lesztek velem?

Péter rám nézett és megszorította a kezem.

– Igen, kicsim – mondtam neki –, mindig itt leszünk neked.

Nem tudom, mit hoz a jövő. Lehet, hogy egyszer mégis külön kell mennünk. De most úgy érzem: érdemes volt harcolni egymásért.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány család küzd csendben ugyanilyen gondokkal? Ti mit tennétek a helyemben?