Váratlan kötelékek: Hogyan lett az anyósom a megmentőm a legnagyobb bajban
– Hogy lehettél ilyen önző, János? – kiáltottam rá a férjemre azon a júniusi reggelen, amikor bejelentette, hogy elfogadta az állást Németországban. A hangom remegett, a testem még mindig gyenge volt a hosszú kórházi hetek után. A szobában fojtogató csend lett. János csak állt az ajtóban, kezében a bőrönddel, és nem nézett rám.
– Tudod, hogy muszáj mennem – mondta halkan. – Ez az egyetlen esélyünk, hogy kifizessük a lakáshitelt. És… te már jobban vagy.
Hazugság volt. Még mindig alig bírtam felkelni az ágyból, a tüdőgyulladás után minden lélegzetvétel fájt. De ő már nem hallotta a válaszomat; becsukta maga mögött az ajtót, és én egyedül maradtam a csendben.
Az első napokban csak feküdtem, bámultam a plafont, és próbáltam nem sírni. A szomszédok néha átkopogtak, de nem akartam senkit látni. Aztán egy délután csöngettek. Az ajtóban Ilona állt, János anyja. Mindig is távolságtartó volt velem, sosem éreztem magam igazán elfogadottnak mellette.
– Hoztam egy kis húslevest – mondta, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, belépett. Az illat betöltötte a lakást. Ilona leült mellém az ágy szélére.
– Nem kell most erősnek lenned – mondta halkan. – Tudom, milyen nehéz ez.
Nem válaszoltam. Csak néztem őt, és próbáltam elrejteni a könnyeimet. De Ilona nem szólt többet; csak ott maradt velem egész délután. Megmelegítette a levest, segített felülni, és amikor este elment, valami furcsa nyugalmat éreztem.
A következő napokban rendszeresen jött. Néha csak egy kis süteményt hozott, máskor bevásárolt helyettem. Egyik este együtt néztük a tévét; egy régi magyar filmet adtak. Ilona halkan nevetett egy jeleneten.
– Emlékszem, amikor János kicsi volt, mennyire szerette ezeket a filmeket – mondta mosolyogva.
Először éreztem úgy, hogy valóban beszélgetünk. Megosztotta velem János gyerekkori történeteit, én pedig elmeséltem neki, mennyire félek attól, hogy sosem leszek már egészséges.
– Tudod – mondta egyszer –, én is átmentem hasonlón. Amikor meghalt az apja… azt hittem, sosem leszek képes újra mosolyogni. De az ember erősebb, mint gondolná.
Ahogy telt az idő, egyre jobban bíztam benne. Egyik reggel rosszul lettem; Ilona ott volt mellettem, hívta az orvost, és egész nap fogta a kezem.
– Nem hagylak magadra – mondta határozottan.
A nyár lassan telt el. Jánossal csak ritkán beszéltünk telefonon; mindig sietett, fáradt volt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy Ilona az egyetlen biztos pont az életemben.
Egyik este vitába keveredtünk. Épp arról beszélgettünk, hogy János miért nem jön haza látogatni.
– Nem értem őt! – fakadtam ki. – Mintha már nem is számítanék neki!
Ilona arca megkeményedett.
– Ne ítéld el túl gyorsan! Ő is szenved ott kint. De tudod mit? Most magadra kell gondolnod! Nem vagy egyedül!
A szavai megleptek. Mindig azt hittem, hogy csak Jánost védi majd minden helyzetben. De most engem támogatott.
A nyár végére már együtt főztünk vasárnaponként; Ilona megtanított rántott levest készíteni úgy, ahogy gyerekkorában tanulta az Alföldön. Együtt nevettünk a konyhában, és néha azon kaptam magam, hogy várom a közös délutánokat.
Szeptemberben kaptam egy levelet Jánostól. Leírta benne, mennyire sajnálja, hogy nem lehet velem, és hogy reméli, egyszer megértem majd őt. A levél végén azt írta: „Köszönöm anyának, hogy melletted van.”
Aznap este Ilona átölelt.
– Tudod – suttogta –, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen közel kerülünk egymáshoz.
Én sem hittem volna. De most már tudom: néha azok segítenek rajtunk a legnehezebb időkben, akiktől a legkevésbé várnánk.
Vajon hányan élnek át hasonlót? Hányan félnek segítséget kérni attól, akitől talán a legtöbbet kaphatnának? Ti mit tennétek az én helyemben?