Váratlan vendég: Amikor az após látogatása mindent felforgat
– Már megint itt van? – kérdeztem magamban, miközben a kulcs zörgését hallottam a zárban. Hanna épp a konyhában kavargatta a levest, amikor István bácsi, az apósa, belépett az ajtón. Az arca kipirult a hidegtől, kezében egy szatyor házi kolbásszal és egy üveg pálinkával.
– Sziasztok, gyerekek! Hoztam egy kis finomságot – harsogta, mintha csak ő lenne otthon.
Hanna mosolygott, de én csak bólintottam. Hat hónapja költöztünk Debrecenbe, hogy végre magunk mögött hagyjuk a főváros nyüzsgését és a régi munkahelyek stresszét. Új lakás, új remények – legalábbis azt hittem. Az első hetekben minden olyan idillinek tűnt: reggeli séták a Nagyerdőn, közös főzések, csendes esték. Aztán egyszer csak megjelent István bácsi.
Először csak hétvégente jött, aztán hetente többször is. Mindig hozott valamit: kolbászt, lekvárt, vagy csak a saját történeteit a régi időkről. De minden látogatásával egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem Hannát – és az otthonunkat is.
Egyik este, amikor István bácsi már elment, próbáltam beszélni Hannával.
– Szerinted nem túl sok ez már? – kérdeztem óvatosan.
– Miről beszélsz? – nézett rám értetlenül.
– Hogy mindig itt van. Alig vagyunk kettesben. Ez már nem ugyanaz az élet, amit terveztünk.
Hanna sóhajtott.
– Ő az apám, Zoli. Egyedül van mióta anyu meghalt. Nem hagyhatom magára.
– De mi sem vagyunk már ketten – mondtam halkan.
A beszélgetés mindig ugyanott ért véget: Hanna védte az apját, én pedig egyre inkább kívülállónak éreztem magam a saját otthonomban.
Egyik péntek este különösen nehéz volt. István bácsi már délután megérkezett, és úgy döntött, hogy ott is alszik. A vacsoraasztalnál a régi családi sztorikat mesélte, közben néha rám nézett, mintha vizsgáztatna.
– Tudod, Zoli fiam – kezdte –, egy férfi dolga gondoskodni a családjáról. Remélem, te is így gondolod.
A szavak élesen hasítottak belém. Hanna csak lesütötte a szemét. Éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, miközben Hanna csendesen szuszogott mellettem. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak szeretnék végre egy kis nyugalmat? Másnap reggel elhatároztam, hogy beszélek István bácsival.
A konyhában találtam rá, ahogy a kávét főzte.
– István bácsi – kezdtem –, szeretnék valamit megbeszélni.
Felém fordult, arca komoly lett.
– Hallgatlak, fiam.
– Tudom, hogy fontos Hannának, hogy itt legyen velünk. De nekünk is szükségünk lenne egy kis időre kettesben. Talán… talán nem kellene ilyen gyakran jönnie.
Pillanatnyi csend következett. Aztán halkan megszólalt:
– Értem én, Zoli. Csak… nehéz egyedül otthon. De ha azt akarjátok, kevesebbet jövök.
A hangjában ott volt a sértettség és a magány is. Bűntudat öntött el. Vajon tényleg ezt akartam? Vagy csak menekülök a problémák elől?
Aznap este Hanna sírva fakadt.
– Miért kellett ezt mondanod neki? Most azt hiszi, nem szeretjük!
– Nem ezt mondtam! Csak… szeretnék veled lenni néha. Csak veled!
Napokig feszült volt a hangulat. István bácsi nem jött többé váratlanul – de amikor mégis eljött, már nem hozott kolbászt vagy pálinkát. Csak ült az asztalnál csendben, és néha rám nézett azokkal a szomorú szemekkel.
Hanna egyre zárkózottabb lett. Már nem beszélgettünk esténként; csak ültünk egymás mellett a kanapén, mintha idegenek lennénk. Néha azon kaptam magam, hogy visszavágyom Budapestre – oda, ahol legalább tudtam, ki vagyok.
Egy este Hanna megszólalt:
– Szerinted mi rontottuk el? Vagy csak túl nagy árat fizetünk azért, hogy új életet akartunk kezdeni?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán, és arra gondoltam: vajon lehet-e egyszerre jó férjnek és jó vejnek lenni? Vagy mindig választani kell?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önző vagyok – vagy csak emberi?