„Vásárolj magadnak, főzz magadnak – nem bírlak tovább eltartani!”: Egy magyar házasság határán

– Vásárolj magadnak, főzz magadnak – nem bírlak tovább eltartani! – mondtam ki végre, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a fáradtságtól. A hangom halk volt, de minden szóban ott lüktetett az elmúlt hónapok keserűsége. Péter, a férjem, csak bámult rám, mintha nem értené, mit mondok. A villája megállt a levegőben, a krumplipüré lecsúszott róla a tányérra.

– Most ezt hogy érted? – kérdezte végül, de a hangjában nem volt harag, csak döbbenet.

– Úgy, hogy nem bírom tovább. Nem tudom egyedül vinni az egész családot. Nem tudom minden nap azt nézni, hogy te egész nap otthon vagy, és még egy szelet kenyeret sem veszel magadnak – fakadtam ki. A hangom egyre erősebb lett, ahogy végre kiadtam magamból mindazt, amit hónapok óta nyeltem le.

Péter lehajtotta a fejét. Az ablakon túl már sötétedett, a szomszéd kutyája ugatott. A panelházban minden hang visszhangzott.

– Tudod jól, hogy próbálok munkát találni – mondta halkan.

– Próbálsz? Péter, három hónapja csak próbálsz! Én meg reggel hattól este hatig dolgozom a boltban, aztán még itthon is rám vár minden. A gyerekek leckéje, a vacsora, a mosás… És te? Te egész nap itthon vagy, és még azt sem veszed észre, ha elfogyott a tej! – sírtam el magam.

A gyerekek csendben ültek a szobában. Zsófi már tizenhárom éves, tudja mi zajlik körülötte. Marci még csak nyolc, de ő is érzi a feszültséget. Az utóbbi időben egyre többször kérdezi: „Anya, miért vagy mindig szomorú?”

Péter felállt az asztaltól. – Nem kell így beszélned velem – mondta dacosan. – Nem tehetek róla, hogy kirúgtak. Nem az én hibám!

– Nem is mondtam, hogy az! De valamit tenni kellene! Nézd meg magad! Reggelente még pizsamában vagy délben is! Mikor jelentkeztél utoljára állásra? Mikor segítettél utoljára valamiben?

A szavak ott lógtak köztünk a levegőben. Tudtam, hogy fáj neki. De nekem is fájt már túl régóta.

Aznap este nem szóltunk egymáshoz. A gyerekeket lefektettem, aztán leültem a kanapéra és bámultam a tévét anélkül, hogy bármit is felfogtam volna belőle. A gondolataim cikáztak: hogyan jutottunk idáig? Hol rontottuk el?

Péterrel tizenhat éve vagyunk együtt. Együtt jártunk gimibe is; ő volt az első szerelmem. Mindig azt hittem, együtt mindent kibírunk. De amikor tavaly bezárták a gyárat, ahol dolgozott, minden megváltozott. Először csak ideges volt, aztán egyre többet ült otthon. Az önbizalma eltűnt valahol az első sikertelen állásinterjú után.

Én pedig próbáltam tartani magam. Próbáltam megérteni őt. De közben egyre nehezebb lett minden: az árak az egekben, a fizetésem alig elég a rezsire és az élelmiszerre. Minden hónapban számolgattam: mire futja? Melyik számlát lehet kicsit később befizetni?

Anyám gyakran hívott: – Kislányom, nem bírod ezt sokáig! Miért nem beszélsz Péterrel komolyabban? – De én mindig csak legyintettem: majd megoldjuk.

Most viszont úgy éreztem, nincs tovább.

Másnap reggel Péter már nem volt otthon, amikor felkeltem. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem munkát keresni.” Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.

A munkahelyemen is egyre nehezebb volt koncentrálni. A kolléganőm, Ildikó odasúgta egyszer: – Te mindig olyan erősnek tűnsz… De látom rajtad, hogy valami nincs rendben otthon.

Hazafelé menet megálltam a bolt előtt és néztem az embereket: mindenkinek ott van valami teher a vállán. Vajon mások is így érzik magukat? Hogy egyszerűen túl sok minden szakad rájuk?

Aznap este Péter későn jött haza. Fáradtnak tűnt.

– Beszéltem egy ismerőssel – mondta halkan. – Talán lesz valami munka a raktárban.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

A következő hetekben mintha lassan változott volna valami. Péter tényleg próbált segíteni: bevásárolt néha, elment Marciért az iskolába. De bennem ott maradt a félelem: mi lesz velünk? Mi lesz, ha sosem lesz már olyan az életünk, mint régen?

Egy este Zsófi odabújt hozzám:
– Anya… ugye nem fogtok elválni?

A szívem összeszorult.
– Nem tudom kicsim… de mindent megteszek értetek.

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Még mindig félek attól, hogy elveszítem azt az embert, akit valaha mindennél jobban szerettem. De már tudom: nem adhatom fel teljesen önmagam semmiért és senkiért.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni úgy egy házasságban, ha az egyik fél mindent cipel? Vajon tényleg van kiút ebből?