Virágok a betonon – Egy magyar lány harca az álmaiért
– Nem értem, miért vesződsz ezekkel a virágokkal. Mindet kihúztam. Inkább zöldséget kéne ültetned, nem ilyen marhaságokat – mondta anya, miközben a gumicsizmáját lerúgta a verandán. A hangja kemény volt, mint a beton, amin álltunk.
Ott álltam a kert közepén, a kezem remegett. A földön szanaszét hevertek a színes szirmok, amiket heteken át gondosan nevelgettem. A rózsaszín petúniák, a sárga körömvirágok, még az a kis orgona is, amit nagymamától kaptam tavaly – mind egy kupacban, gyökerestül kitépve.
– Anya… ezek nekem fontosak voltak – suttogtam.
– Fontosabb lenne, ha valami hasznosat csinálnál. Nézd meg a szomszédot, Pista bácsit! Tele van a kertje paradicsommal, paprikával. Az legalább pénzt hoz a házhoz. Te meg csak álmodozol itt – legyintett.
Gyerekkorom óta menekültem a virágokhoz. Amikor apu elment, még csak tíz éves voltam. Anya akkor is csak dolgozott és dolgozott, én pedig nagymamához menekültem. Ott tanultam meg, hogy minden virágnak lelke van. Nagyi mindig azt mondta: „Virágot nevelni annyi, mint reményt ültetni.”
De anya nem hitt az ilyen dolgokban. Neki minden fekete vagy fehér volt: vagy hasznos valami, vagy kidobandó. Az én virágaim az utóbbi kategóriába tartoztak.
Aznap este nem vacsoráztam. Csak ültem az ablakban és néztem az üres kertet. A holdfényben még látszottak a földből kiálló gyökerek csonkjai. Úgy éreztem magam, mint akit belülről téptek ki.
Másnap reggel korán keltem. Anya már elment dolgozni a varrodába. Kimentem a kertbe és elkezdtem összeszedni a maradványokat. Egyenként visszaültettem mindent, amit lehetett. Tudtam, hogy nem mind éli túl, de nem adhattam fel.
Aztán jött a nyár vége és az iskola kezdete. A barátaim – Zsófi és Gergő – mindig csodálták a kertemet.
– Te vagy az egyetlen, akinek ilyen színes virágai vannak itt a faluban – mondta Zsófi egyszer.
– Anyám szerint ez csak időpocsékolás – válaszoltam keserűen.
– Szerintem meg bátor vagy – mondta Gergő halkan.
A szavak melegséget adtak, de otthon minden nap újabb harc volt. Anya egyre többször hozta szóba, hogy „ideje lenne felnőni”, „nem lehet örökké álmodozni”. Egy este vacsora közben kitört belőlem:
– Miért baj az, ha valaki mást szeret csinálni? Miért kell mindig csak dolgozni? Nem lehet néha csak… örülni valaminek?
Anya letette a villát.
– Az élet nem arról szól, hogy örüljünk. Az élet arról szól, hogy túléljünk. Ha nem dolgozol keményen, semmid sem lesz.
– De nekem ezek a virágok jelentik azt, hogy van értelme…
– Akkor majd meglátod, mire mész velük! – vágta rá dühösen.
Aznap este sírtam. Először haragudtam anyára, aztán magamra is. Talán tényleg csak álmodozó vagyok? Talán tényleg nincs helye szépségnek ebben a világban?
De másnap reggel újra kimentem a kertbe. És akkor megláttam: egyetlen kis ibolya túlélte mindent. Ott virított a föld szélén, makacsul és gyönyörűen. Akkor döntöttem el: nem adom fel.
Elkezdtem titokban magokat gyűjteni az erdőből és az út mentéről. A régi fészer mögött új ágyást ástam. Minden nap gondosan locsoltam őket suli után. Zsófi és Gergő is segítettek néha.
Egyik délután Gergő megállt mellettem és azt mondta:
– Tudod, szerintem te egyszer még híres kertész leszel.
Nevettem rajta.
– Itt? Ebben a faluban? Maximum azt érem el, hogy anyám végleg kidob otthonról.
– Vagy azt, hogy egyszer ő is büszke lesz rád – mondta Zsófi biztatóan.
Teltek-múltak az évek. Érettségi után mindenki elment dolgozni vagy szakmát tanulni. Én viszont jelentkeztem a Kertészeti Egyetemre Budapestre – titokban persze.
Amikor megjött a felvételi levél, remegő kézzel bontottam fel. Felvettek! De tudtam: ezt el kell mondanom anyának.
Este leültem vele szemben az asztalhoz.
– Anya… felvettek az egyetemre. Kertészet szakra.
Először csak nézett rám hosszasan.
– És miből fogsz megélni? Ki fogja fizetni az albérletet? – kérdezte végül fáradtan.
– Dolgozni fogok suli mellett. És… ha egyszer végzek… talán lesz egy saját kertészetem is.
Sokáig csend volt köztünk.
– Ha ez tesz boldoggá… hát menj – mondta végül halkan.
Elköltöztem Budapestre. Nehéz volt: kevés pénzből éltem, esténként takarítottam egy irodaházban. De minden reggel boldogan mentem be az egyetemre. Ott végre olyan emberek vettek körül, akik értették, miért fontosak nekem a virágok.
Évek teltek el. Ma már van egy kis kertészetem Szentendrén. Néha anya is meglátogat – bár még mindig inkább paprikát venne tőlem virág helyett.
De amikor múlt héten kijött hozzám és meglátta az első tavaszi tulipánokat, csak ennyit mondott:
– Szépek lettek… talán igazad volt.
Most itt ülök a kertemben és arra gondolok: vajon hányan élnek még úgy ebben az országban, hogy sosem mernek kiállni az álmaikért? Ti mit tennétek? Feladnátok vagy harcolnátok tovább?