„Zsófi, én nagyon szeretlek. De már nem akarom tovább intézni az életedet” – Egy anya vallomása

– Anya, nem tudnál beszélni helyettem a főnökömmel? – Zsófi hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, és a kezembe temettem az arcomat. A kávém kihűlt, a reggelim érintetlenül állt előttem. Már megint.

– Zsófi, harmincéves vagy – suttogtam fáradtan, de ő csak sírt tovább. – Nem tudok mindig mindent megoldani helyetted.

Gyerekkora óta ilyen volt. Már az óvodában is én beszéltem meg az óvónénivel, ha valami bántotta. Az iskolában én mentem be, ha valaki csúfolta. A gimnáziumban én írtam alá a felmentéseit, én beszéltem a tanárokkal, ha nem mert felelni. Mindig azt hittem, hogy ezzel segítek neki. Hogy így lesz erős, így tanulja meg: rám mindig számíthat.

De most, harminc év után, úgy érzem, csapdába estem. És talán ő is.

A férjem, Laci már évekkel ezelőtt szóvá tette:

– Judit, hagyd már egy kicsit! Nem lesz baja, ha egyszer-kétszer elbukik. Nem lehet mindig ott állni mögötte.

De én nem tudtam elengedni. Amikor Zsófi sírt, amikor félt, amikor összetört valami benne, én ott voltam. Mert én vagyok az anyja.

Most pedig itt ülök, és hallgatom a telefonban a zokogását.

– Anya, kérlek… csak most az egyszer…

– Zsófi, nem lehet mindig csak most az egyszer! – kiáltottam rá hirtelen, és magam is meglepődtem a hangomon. – Nem beszélhetek helyetted a főnököddel! Neked kell megoldanod!

Csend lett. A vonal túlsó végén csak a szipogását hallottam.

– De mi van, ha kirúg? – kérdezte halkan.

– Akkor majd keresel másik munkát. Felnőtt vagy már.

Letettük. A szívem majd megszakadt.

Aznap este Laci rám nézett vacsora közben:

– Mi történt?

– Zsófi… – kezdtem, de elakadtam. – Nem akarom többé intézni az életét.

Laci bólintott. – Ideje volt.

De vajon tényleg így van? Vajon tényleg jót teszek neki ezzel?

Másnap Zsófi átjött. Szemei vörösek voltak a sírástól.

– Anya… haragszol rám?

Megráztam a fejem.

– Nem haragszom. Csak… elfáradtam. És azt akarom, hogy végre te is megtanulj kiállni magadért.

Leült mellém a kanapéra. Hosszú percekig csak ültünk csendben.

– Félek – mondta végül halkan.

– Tudom – válaszoltam. – De én is féltem mindig. Attól, hogy ha nem segítek neked, akkor elbuksz. De most már látom: ha mindig én oldom meg helyetted a dolgokat, sosem fogod megtanulni.

Zsófi sírva fakadt. Átöleltem.

– Sajnálom… – suttogta.

– Nincs miért bocsánatot kérned. Csak próbáld meg… kérlek.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Túl sokat akartam védeni?

A következő hetekben Zsófi ritkábban hívott. Néha csak egy-egy üzenetet küldött: „Ma beszéltem a főnökömmel.” „Ma egyedül mentem orvoshoz.” „Ma nemet mondtam egy kollégának.”

Minden üzenet után sírtam egy kicsit – örömömben és fájdalmamban is.

Egy vasárnap délután átjött hozzánk ebédre. Vidámabb volt, mint régóta bármikor.

– Anya… köszönöm – mondta halkan, miközben mosogatott mellettem.

– Mit?

– Hogy most már hagyod, hogy én is éljek.

Elmosolyodtam. Talán most kezdődik el igazán az élete. És talán az enyém is újra.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg jól tettem? Vajon lehet egy anya valaha is elég jó? Vagy örökké hibázunk – akármit is teszünk?