A meglepetés, ami mindent felforgatott: amikor az anyósom „megbetegedett”, hogy a férjem elhozza őt a balatoni telkemre
– Komolyan gondolod, hogy eladod a balatoni telket? – csattant fel Gábor, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam összeszedni magam egy újabb álmatlan éjszaka után. – Hát tudod, mennyit ér most egy ilyen telek? Ez aranybánya!
– Aranybánya? – fújtam ki a levegőt. – Inkább egy véget nem érő robot. Minden hétvégén takarítok, ágyneműt cserélek, rohanok a Sparba, hogy legyen kávé meg vécépapír a vendégeknek. Aztán jönnek a panaszok: hideg a víz, túl hangosak a szomszédok, messze van a strand…
– Akkor kérj többet! Anyád is megoldotta.
– Anyám más volt. Ő úgy tudott leteremteni valakit, hogy még meg is köszönte neki.
Gábor épp válaszolt volna, amikor megszólalt a telefonja. Az anyja volt az. Hallottam, ahogy sóhajt, majd felveszi.
– Szia, anya…
A vonal túlsó végén Irén néni hangja szinte átszúrta a dobhártyámat.
– Gáborom! Rosszul vagyok! 170 fölött van a vérnyomásom! Egyedül vagyok itt ebben a lakásban, és ti csak magatokkal törődtök!
– Anya, tegnap is ott voltunk. Bevetted a gyógyszert?
– Milyen gyógyszert? Nekem szeretetre van szükségem! Nem tablettákra! – hallatszott a sértett hang.
Éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem. Pont most, amikor végre egy hétvégét kettesben tölthettünk volna Gáborral a telken…
– Majd visszahívlak, anya – mondta Gábor gyorsan, és letette.
– Szerinted tényleg beteg? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… De félek, hogy egyszer tényleg baj lesz. Talán el kéne hoznunk magunkhoz pár napra.
– Hogy teljesen kikészítsen? Kösz, nem.
De másnap reggel már ott álltunk Irén néni lakása előtt. Gábor aggódva nézett rám:
– Csak pár nap. Ha látja, hogy törődünk vele, talán megnyugszik.
Irén néni már az ajtóban várta a kabátban.
– Jaj, gyerekek! Alig állok a lábamon! – sóhajtotta teátrálisan. – De ha már úgyis mentek le a Balatonra, legalább friss levegőt szívok.
Azt hittem, felrobbanok. A telkem volt az utolsó hely, ahol önmagam lehettem. Most oda is jön?
Az autóban végig panaszkodott: fáj a dereka, nem alszik jól, bezzeg az én anyám sosem törődött vele… Gábor csak bólogatott. Én némán bámultam ki az ablakon.
A házhoz érve Irén néni rögtön birtokba vette a nappalit. Ledobta magát a kanapéra.
– Na végre! Legalább itt nem kell egyedül lennem. Kávét főzöl nekem, Zsuzsa?
Zsuzsa vagyok – harmincnyolc éves, kétgyermekes anya, tanárnő. És mostantól főállású ápolónő és szobalány is?
Gábor próbált segíteni, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.
– Anya, segítsek felvinni a bőröndöt?
– Ugyan már! A múltkor is úgy pakoltad el a ruháimat, hogy mindent újra kellett vasalnom!
Este Gábor odahajolt hozzám:
– Ne haragudj… Tudom, hogy ez neked nehéz. De hát mégiscsak az anyám…
– És én? Nekem mikor lesz könnyű?
Másnap reggel Irén néni már hatkor kopogott az ajtón.
– Zsuzsa! Elfogyott a tej! És valami normális kenyeret is vehetnél végre!
Azt hittem, sírva fakadok. Elmenekültem volna – de hova?
A hétvégén jöttek volna vendégek is: egy háromgyerekes család Budapestről. Már előre féltem tőlük is.
– Hol van a klíma? – kérdezte az anyuka szemrehányóan.
– Ventilátor van. És öt perc séta a strand.
– Öt perc? Nekünk azt mondták három!
– Ha futnak…
A férfi csak morgott valamit arról, hogy ennyi pénzért máshol medence is van.
Este Gáborral veszekedtünk:
– Nem bírom tovább! Ez nem élet! Sehol nincs nyugtom!
– Akkor adjuk el! – mondta hirtelen Gábor.
– Nem adom el! Ez apám emléke!
– Akkor viseld el anyámat!
Két tűz közé kerültem: vagy elveszítem az utolsó menedékemet is, vagy végleg beolvadok Irén néni világába.
Egyik este aztán robbantam:
– Elmegyek innen! Egy hétig ne keressetek!
Gábor csak nézett rám döbbenten.
– Hova mész?
– Bárhová! Csak nélkületek!
A Balaton-parton ültem hajnalban egy padon. Néztem a vizet. Sírtam. Haragudtam magamra is: miért nem tudok nemet mondani? Miért érzem mindig kötelességemnek másokat szolgálni?
Aztán csörgött a telefonom. Gábor volt az.
– Zsuzsa… Anyám rosszul lett. Mentőt kellett hívni. Azt mondják, pihennie kellene – de nélküled nem akar hazamenni.
– Hát persze…
– Kérlek…
Visszamentem. Irén néni az ágyban feküdt, de amint beléptem:
– Végre! Legalább valaki törődik velem ebben a házban!
Gábor rám nézett: – Talán tényleg jobb lenne egy ápolónő…
Irén néni felült:
– Idegeneket? Az én házamba? Inkább meghalok!
Ekkor pattant ki belőlem:
– Akkor csináljuk rendesen! Ha itt akar maradni egész nyáron, akkor segít is! A vendégekkel beszélgethet, reggelit készíthet nekik – úgyis azt mondja mindig, hogy én mindent rosszul csinálok!
Irén néni először megsértődött. De amikor látta, hogy komolyan gondolom – és hogy Gábor is támogat –, meglepően gyorsan alkalmazkodott.
Egy hét múlva már ő fogadta a vendégeket:
– Jó napot kívánok! Irén vagyok, a háziasszony. Kérem szépen előre fizetni!
A vendégek először meglepődtek, aztán megszokták.
Irén néni pedig kivirult: szervezett, főzött, dirigált – és közben alig panaszkodott.
Észrevettem: ha van feladata és figyelmet kap (még ha csak idegenektől is), kevésbé beteges és sokkal kevesebbet manipulál.
Gábor is fellélegzett: végre nem kellett minden este két tűz között vergődnie.
Én pedig… visszakaptam egy kis szabadságot.
Néhány hét múlva Irén néni büszkén jelentette:
– Zsuzsa drágám! Ezen a héten többet kerestünk, mint tavaly egész nyáron!
Mosolyogtam: – Látja? Mindenki jól járhat… ha megtanulunk együtt élni és határt húzni.
De vajon tényleg mindenki boldog így? Vagy csak megtanultunk ügyesen alkalmazkodni egymáshoz?
Ti mit gondoltok: meddig lehet kibírni egy fedél alatt három generációval? És hol húzzuk meg azt a bizonyos határt?