A nővérem esküvője után minden megváltozott: Nagymama beköltözik, és úgy érzem, teher lettem

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Anna? – csattant fel anyám hangja a konyhából, miközben én a szobámban próbáltam elbújni a világ elől. A nővérem, Zsófi, épp az esküvőjére készült, mindenki körülötte forgott, én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy árnyék a saját otthonomban.

Aznap este, amikor Zsófi és Gábor hazahozták az esküvői torta maradékát, anyám arca ragyogott a boldogságtól. – Látod, Anna? Ilyen az igazi szerelem! – mondta nekem, mintha csak emlékeztetni akarna rá, hogy nekem még fogalmam sincs az életről. Én csak bólintottam, de belül forrtam. Mert tudtam: mostantól minden megváltozik.

A szüleink már régóta mondogatták, hogy nem tudnak segíteni Zsófiéknak lakásvásárlásban. Apám elvesztette az állását tavaly, anyám pedig két műszakban dolgozott a pékségben. Zsófi és Gábor ezért úgy döntöttek, hogy amíg összegyűjtik a pénzt egy albérletre, nálunk laknak. A lakásunk viszont kicsi volt: két szoba, egy apró nappali, és egy konyha, ahol mindig mindenki egyszerre akart reggelizni.

Aztán jött a következő csapás: nagymama, Ilona néni elesett otthon, és eltörte a csípőjét. Az orvos azt mondta, nem maradhat egyedül. Anyám sírva hívott fel: – Anna, muszáj lesz hozzánk költöznie. Nincs más választásunk.

Így történt, hogy egyik napról a másikra hatan lettünk egy kétszobás lakásban. Nagymama ágyát a nappaliba tettük, ahol esténként Zsófi és Gábor is aludtak matracon. Én maradtam a régi szobámban anyával és apával – három ágy egymás mellett, mint valami menekülttáborban.

Az első hetekben mindenki próbált kedves lenni. Nagymama hálás volt mindenért, de láttam rajta, mennyire zavarja a helyzet. Egy este halkan odasúgta nekem:
– Anna, én csak teher vagyok itt. Jobb lenne mindenkinek nélkülem.
– Ne mondj ilyet! – suttogtam vissza könnyes szemmel. – Szükségünk van rád.
De magamban tudtam: valahol igaza van.

A feszültség napról napra nőtt. Zsófi és Gábor folyton veszekedtek apróságokon: ki használta el az utolsó tejet, ki hagyta nyitva a fürdőszoba ajtaját. Anyám idegesen pakolta a mosatlant, apám pedig egyre többet járt le a pincébe cigizni.

Egyik este nagymama hangosan sírt a nappaliban. Odamentem hozzá.
– Mi baj van?
– Nem akarok senkinek sem útban lenni – zokogta. – Régen én tartottam össze ezt a családot… Most meg csak bajt hozok mindenkire.
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Másnap reggel Zsófi kiborult:
– Ez így nem mehet tovább! Nem tudunk spórolni, ha minden pénzünk elmegy gyógyszerekre meg kajára hat embernek!
Anyám csak annyit mondott:
– Akkor költözzetek el! De nagymama marad!
Gábor felkapta a kabátját és kiviharzott. Zsófi sírva omlott le az ágyra.

Aznap este apám leült mellém.
– Anna, te vagy a legcsendesebb köztünk. Mit gondolsz?
– Szerintem mindannyian szenvedünk – mondtam halkan. – De nagymama nem érdemli meg ezt. Ő mindig itt volt nekünk.
Apám bólintott, de láttam rajta: ő is tanácstalan.

A következő hetekben próbáltunk alkalmazkodni. Beosztottuk a házimunkát: ki mikor főz, ki mikor fürdik. De minden nap újabb vita tört ki valami apróságon. Egy este nagymama halkan megszólalt vacsora közben:
– Ha találnék egy idősek otthonában helyet…
Anyám ráripakodott:
– Szó sem lehet róla! Amíg én élek, nem adlak be sehova!
De mindannyian tudtuk: ez így nem mehet sokáig.

Egyik reggel Zsófi bejelentette:
– Találtunk albérletet Gáborral. Jövő héten költözünk.
Anyám sírt örömében és bánatában is. Én csak ültem az asztalnál és néztem nagymamát: az arcán egyszerre volt megkönnyebbülés és szomorúság.

Amikor elmentek, hirtelen csend lett a lakásban. Anyám többet mosolygott, apám kevesebbet cigizett. De nagymama még mindig gyakran mondogatja:
– Anna, ugye tényleg nem vagyok útban?
Mindig azt felelem: – Soha nem leszel teher.
De néha magamban elgondolkodom: vajon tényleg így van? Vajon lehet-e boldog egy család ennyi teherrel a vállán?

Ti mit gondoltok? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért? És hol van az a pont, amikor már mindenkinek jobb lenne külön utakon járni?