Anyám árnyékában – Egy család határán

– Már megint nem úgy csinálod, ahogy mondtam, Anna! – Anyám hangja élesen hasít bele a reggeli csendbe, miközben a konyhapultnál állok, és próbálom összerakni a kisfiam tízóraiját. A férjem, Gábor, csak egy pillanatra néz rám a kávésbögréje fölött, majd gyorsan elfordítja a tekintetét.

A levegő szinte vibrál köztünk. Anyám három hete költözött hozzánk, miután megszületett Marci, és azóta minden nap harc. Segíteni akartam magamnak – vagy inkább neki? – amikor felajánlottam, hogy jöjjön hozzánk. Azt hittem, könnyebb lesz így, de most már nem vagyok biztos benne.

– Anya, kérlek, hadd csináljam most én – próbálom halkan mondani, de érzem, ahogy a hangom remeg. Anyám nem hallgat rám.

– Tudod te jól, hogy a gyereknek nem jó ennyi cukor! Régen mi sosem adtunk ilyet nektek. Nem csoda, hogy manapság mindenki beteges – mondja, és kiveszi a kezemből a kenyeret.

Gábor feláll az asztaltól. – Elindulok dolgozni – mondja halkan, de érzem rajta, hogy menekül. Az ajtó becsukódik mögötte, én pedig ott maradok anyámmal és a bűntudattal.

A napok egyre nehezebbek. Anyám mindenbe beleszól: hogyan öltöztessem Marcit, mikor altassam, mit főzzek ebédre. Néha úgy érzem, mintha újra gyerek lennék a saját házamban. Gábor egyre többet dolgozik túlórában, esténként pedig már alig beszélünk egymással.

Egyik este, amikor Marci végre elalszik, leülök Gábor mellé a kanapéra.

– Nem bírom tovább – suttogom. – Úgy érzem, megfulladok.

Gábor sóhajt. – Tudom. De mit tehetnénk? Nem akarom megbántani anyádat… De ez így nem mehet tovább.

– Szerinted én akarom ezt? – fakadok ki. – Minden nap úgy érzem magam, mintha két tűz között lennék! Anyám szerint semmit sem csinálok jól, te pedig már rám sem nézel…

– Anna, én csak… félek, hogy elveszítelek – mondja halkan.

A könnyeim végigfolynak az arcomon. Hirtelen minden ki akar szakadni belőlem: a fáradtság, a harag, a bűntudat.

Másnap reggel anyám már a konyhában sürög-forog. Megpróbálok beszélni vele.

– Anya, szeretném, ha egy kicsit több teret adnál nekünk. Érzem, hogy mindannyian feszültek vagyunk…

Anyám arca megkeményedik. – Én csak segíteni akarok! Ha nem kellek itt, szólj nyugodtan!

– Nem erről van szó… Csak… szükségem lenne arra, hogy néha én döntsek.

– Amikor te voltál kicsi, én is mindent egyedül csináltam! Nem volt segítségem! – vág vissza.

A szavak ott maradnak köztünk kimondatlanul: sosem volt köztünk igazi bizalom. Mindketten sérültek vagyunk valahol mélyen.

Aznap este Gáborral leülünk beszélgetni.

– Szeretném, ha keresnénk valami megoldást – mondom neki. – Talán beszélhetnénk anyával együtt… vagy kereshetnénk egy külső segítséget.

– Én támogatok bármiben – mondja Gábor halkan. – De fontos lenne, hogy te is kiállj magadért.

Másnap leülünk hárman az ebédlőasztalhoz. A szívem hevesen ver.

– Anya – kezdem –, nagyon hálás vagyok mindenért, amit értünk teszel. De azt is szeretném, ha néha hagynád, hogy hibázzak. Hogy megtanuljam az anyaságot a saját utamon.

Anyám először nem szól semmit. Aztán lassan bólint.

– Nehéz elengedni téged… De talán igazad van.

Nem oldódik meg minden egy csapásra. Vannak még viták és könnyek is. De valami megváltozik: elkezdünk beszélgetni egymással. Néha még nevetünk is együtt Marcival.

Még mindig félek attól, hogy elveszítem magam ebben az egészben. De talán most először érzem azt is: lehet választani. Lehet határokat húzni anélkül, hogy szeretetlenségnek tűnne.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik magukat elveszettnek két generáció között? Ti mit tennétek a helyemben?