„Anyám, nem bírom tovább!” – Egy anya harca a fia boldogságáért
– Zoltán, ezt így nem lehet tovább! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy a fiam fáradtan dől neki a széknek. A keze repedezett volt a sok mosogatástól, a szeme alatt sötét karikák.
– Anya, kérlek, ne kezdjük megint… – sóhajtott, de a hangjában ott bujkált a kétségbeesés.
Nem tudtam türtőztetni magam. Mióta Zoltán elvette Katát, mintha kicserélték volna. A fiam, aki régen focizni járt a barátaival, most csak dolgozik – előbb az irodában, aztán otthon. Kata mindig újabb listát ír neki: porszívózás, főzés, bevásárlás, gyerekek fürdetése. Mintha Zoltán csak egy alkalmazott lenne a saját otthonában.
Aznap este is nálam vacsoráztak. Kata már az ajtóban közölte:
– Zoli, ne felejtsd el, hogy holnap reggel te viszed a gyerekeket oviba! És jó lenne, ha végre kitakarítanád a fürdőt is.
Zoltán csak bólintott. Én pedig éreztem, ahogy forr bennem a düh. Hogy lehet ez? Hogy hagyhatja magát így kihasználni?
Amikor kettesben maradtunk, próbáltam óvatosan kérdezni:
– Fiam, minden rendben van köztetek?
– Persze, anya… csak most sok a munka Katának is. – De nem nézett rám.
Tudtam, hogy hazudik. Ismertem minden rezdülését. Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Eszembe jutottak a saját házasságom évei. Apád sosem segített semmit – gondoltam keserűen –, de én legalább nem hagytam magam eltaposni.
Másnap reggel felhívtam Katát. Udvariasan kezdtem:
– Szia drágám! Csak érdeklődöm, hogy minden rendben van-e? Nem túl sok Zolinak ez a sok házimunka?
A hangja hideg volt:
– Szerintem Zoli felnőtt férfi, tudja kezelni. Nekem is dolgoznom kell.
– Persze, de…
– Nézd, ha valami problémád van velem, mondd meg nyíltan! – vágott közbe.
Meglepődtem. Nem erre számítottam. Letettem a telefont, és sírva fakadtam. Vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg baj van?
A következő hetekben Zoltán egyre fáradtabb lett. Egy vasárnap délután beállított hozzám – egyedül.
– Anya… nem bírom tovább – mondta halkan.
Leültünk a kanapéra. Elmesélte, hogy Kata minden apróságért leszidja: ha nem jó helyre teszi a törölközőt, ha nem elég tiszta a padló. Néha napokig nem beszélnek egymással rendesen.
– Próbáltam megbeszélni vele… de mindig azt mondja, hogy én vagyok lusta meg önző.
Átöleltem. Úgy éreztem magam, mint amikor kisfiú volt és elesett biciklizés közben.
– Fiam, ezt nem engedheted! Beszélj vele újra! Vagy… gyertek el hozzánk pár napra pihenni.
Zoltán csak bólintott. Láttam rajta: fél szembeszállni Katával.
A következő héten Kata felhívott:
– Szeretném, ha nem avatkoznál bele a házasságunkba – mondta ridegen.
– Én csak aggódom Zoliért…
– Ő jól van! Ha valami baja van velem, majd ő mondja meg!
Letettem a telefont. Úgy éreztem magam, mint akit kizártak a saját családjából.
Egy este Zoltán beállított hozzám két bőrönddel és két síró gyerekkel.
– Anya… eljöttem otthonról – mondta megtörten.
Aznap este együtt vacsoráztunk. A gyerekek hamar elaludtak. Zoltán csak ült némán.
– Mi lesz most? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Szeretem Katát. De már nem bírom ezt tovább.
Másnap reggel Kata dühösen hívott:
– Hogy képzeled, hogy ellenem fordítod Zolit?!
– Én csak segíteni akarok neki!
– Akkor segíts neki visszajönni!
Napokig tartott a huzavona. Végül Zoltán visszament Katához – de már másképp állt hozzájuk. Megbeszélték: mindketten vállalnak házimunkát, és hetente egyszer leülnek beszélgetni egymással.
Évek teltek el azóta. Néha még mindig érzem a feszültséget köztük – de Zoltán már tudja: ki kell állnia magáért.
Most itt ülök az ablakban és nézem az unokáimat játszani az udvaron. Vajon jól tettem-e, hogy beleavatkoztam? Vagy csak ártottam nekik? Ti mit tettetek volna az én helyemben?