„Anyós vagyok, nem ellenség” – Egy anya vallomása a családi határokról és szeretetről

– Dóra, hoztam neked egy kis túrós batyut, tudom, mennyire szereted! – szóltam be vidáman az előszobából, miközben letettem a táskámat a cipős szekrény mellé. A lakásban csend volt, csak a hűtő zümmögése hallatszott. Dóra a nappaliban ült, ölében egy bögre teával, arca szokatlanul komoly.

– Köszönöm, Ilona néni – mondta halkan, de nem mosolygott. Valami furcsa feszültség vibrált a levegőben. Leültem mellé a kanapéra, és próbáltam oldani a hangulatot.

– Minden rendben? Márk dolgozik?

– Igen, később jön haza. Ilona néni… – kezdte, majd nagyot sóhajtott. – Szeretném, ha nem jönne át ilyen gyakran. Tudom, hogy jót akar, de… néha úgy érzem, nem tudunk igazán kettesben lenni Márkkal. És… szeretném kipróbálni magam a háztartásban is.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. A szívem összeszorult. Hát nem örülnek annak, hogy segítek? Hogy főzök rájuk? Hogy ott vagyok, ha szükségük van rám?

– Értem… – suttogtam. – Nem akartam terhükre lenni.

– Nem is az! Csak… néha túl sok. Szeretném, ha kicsit ritkábban jönne.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: hol rontottam el? Egész életemben arra törekedtem, hogy jó anya legyek. Amikor Márk megszületett, egyedül maradtam vele; az apja elhagyott minket. Mindent neki szenteltem: a munkámat, az időmet, az életemet. Most pedig úgy érzem, mintha valaki kitépett volna egy darabot belőlem.

Az elkövetkező hetekben nem mentem át hozzájuk. Néha főztem valamit és elküldtem Márkkal munka után, de már nem ültem le velük vacsorázni. A lakásom üres lett és csendes. A barátnőim azt mondták: „Ilona, engedd el! Hadd éljenek!” De hogyan engedjem el azt a fiút, akiért mindent feladtam?

Egy este csörgött a telefonom. Dóra volt az.

– Ilona néni! Kérem, segítsen! Márk elesett a fürdőben és beütötte a fejét! Nem tudom mit csináljak!

A szívem a torkomban dobogott. Felkaptam a kabátomat és rohantam hozzájuk. Márk a földön ült, vérzett a homloka. Dóra sírt.

– Nyugodj meg! – mondtam neki határozottan. – Hozok jeget és fertőtlenítem.

A következő órákban minden rutinomat elővettem: elláttam Márkot, megnyugtattam Dórát, felhívtam az ügyeletet. Mire minden rendeződött, Dóra rám nézett könnyes szemmel.

– Köszönöm… Nem tudom mit csináltam volna maga nélkül.

Aznap este ott maradtam náluk. Nem szóltunk sokat egymáshoz; csak ültem az ágyuk mellett és figyeltem őket. Rájöttem: Dóra nem rosszat akart. Csak saját családot szeretne építeni – ahogy én is annak idején.

Másnap reggel Márk odalépett hozzám.

– Anya… Ne haragudj Dórára! Szeretünk téged, csak néha nekünk is kell egy kis tér.

Megsimogattam az arcát.

– Tudom fiam. Csak nehéz elfogadni, hogy már nem vagyok mindenben nélkülözhetetlen.

Azóta ritkábban járok hozzájuk. Néha hiányzik az együtt töltött idő, de megtanultam: a szeretet néha azt jelenti, hogy hátrébb lépünk.

Mégis gyakran elgondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt anyós és meny között? Miért olyan nehéz elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk? Talán ti is éreztétek már ezt…