Anyósom árnyékában: Hogyan találtam meg önmagam a családi harcok közepette

– Már megint nem így kell fürdetni a gyereket! – csattant fel Éva, miközben a fürdőszoba ajtajában állt, karba tett kézzel. A víz langyos volt, Vince csendesen gügyögött a kádban, én pedig próbáltam nem remegő kézzel tartani a kis testét. – Régen mi ezt máshogy csináltuk, és lám, Máté is felnőtt valahogy!

A szívem összeszorult. Máté, a férjem, épp a nappaliban próbált pihenni, de hallottam, ahogy feláll a kanapéról. Tudtam, hogy megint közénk fog állni, mint mindig. – Anya, kérlek, hagyd most Zsófit – szólt ki fáradtan. De Éva csak legyintett.

Az első hetekben még hálás voltam neki. Segített főzni, mosni, sőt, néha még Vinccel is eljátszott, hogy én alhassak egy órát. De aztán mindenbe beleszólt: hogyan öltöztessem a gyereket, mit egyek szoptatás alatt, mikor menjünk sétálni. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.

Egyik este Mátéval próbáltunk kettesben vacsorázni. Vince végre elaludt, Éva pedig a szobájában volt. – Szerinted meddig marad még? – kérdeztem halkan. Máté csak vállat vont. – Anyám magányos. Apa halála óta nincs senkije rajtunk kívül. Nem akarom megbántani.

Én sem akartam bántani Évát. Tudtam, mennyit jelent neki Vince, az első unoka. De minden nap egyre nehezebb lett. Egy reggel arra ébredtem, hogy Éva már Vinccel játszik a nappaliban. – Ne aggódj, Zsófi, te csak pihenj! – mondta mosolyogva. De én nem tudtam pihenni. Úgy éreztem, elveszik tőlem az anyaság élményét.

A barátnőm, Dóri egyszer meglátogatott. – Te nem vagy boldog – mondta ki őszintén. – Nem lehetne beszélni Évával? Vagy legalább Mátéval?

Próbáltam beszélni Mátéval. – Úgy érzem, mintha nem is én lennék Vince anyja – mondtam neki sírva egy este. Máté átölelt, de csak annyit mondott: – Majd jobb lesz.

De nem lett jobb. Egyre többször vesztettem el a türelmemet Évával szemben. Egy délután például Vince sírt, én pedig próbáltam megnyugtatni. Éva kivette a kezemből: – Látod? Nekem mindig megnyugszik! Ekkor valami eltört bennem.

– Elég! – kiáltottam rá. – Ez az én gyerekem! Kérlek, hagyj nekem is teret!

Éva döbbenten nézett rám. Máté is bejött a konyhába. Feszült csend lett. Aznap este Éva nem szólt hozzám.

Másnap reggel Éva összepakolt pár holmit és kijelentette: – Elmegyek pár napra a nővéremhez vidékre. Talán jobb lesz így mindenkinek.

Egyszerre éreztem bűntudatot és megkönnyebbülést. Vince nyugodtabb lett, én is felszabadultabbnak éreztem magam. Mátéval végre tudtunk beszélgetni arról, mi történt.

– Sajnálom, hogy nem vettem észre hamarabb, mennyire szenvedsz – mondta Máté.

Éva egy hét múlva visszajött, de már más volt minden. Többet beszélgettünk hármasban is arról, ki mit érez és mire van szüksége. Lassan megtanultuk tiszteletben tartani egymás határait.

Most már tudom: néha muszáj kiállni magunkért akkor is, ha fájdalmas konfliktusokat okozunk vele. Ha nem teszem meg azt az első lépést, talán ma is csak árnyéka lennék önmagamnak.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány nő érzi magát elveszettnek az anyós árnyékában? Ti mit tennétek a helyemben?