Az anyós mindent elvitt – még a vízforralót is! Egy magyar család drámája a négy fal között
– Hova viszed azt a vízforralót, Irén néni? – kérdeztem remegő hangon, miközben az anyósom a konyhánkban matatott.
– Hát, Katicám, nálam elromlott, és tudod, mennyire szeretek teázni. Majd vesztek magatoknak újat, ti fiatalok úgyis jobban álltok – mondta, miközben már a bejárati ajtó felé tartott.
Ott álltam, egy szál köntösben, a reggeli kávém nélkül, és csak néztem, ahogy az anyósom – az én férjem édesanyja – minden szégyenérzet nélkül viszi ki a házból azt, amihez éppen kedve támadt. Ez nem volt az első alkalom. És nem is az utolsó.
A nevem Katalin. Harminckét éves vagyok, két éve vagyok házas Gáborral. Egy panelházban élünk Zuglóban, ahol minden fal vékonyabb, mint a türelmem. Amikor Gáborral összeköltöztünk, azt hittem, végre saját életünk lehet. De Irén néni – az anyósom – másképp gondolta.
Az első hónapokban még próbáltam kedves lenni. „Katalin, hozzál már át egy kis cukrot!”, „Katalin, segítenél levinni a szemetet?”, „Katalin, nálatok olyan jó a mosógép, hadd mossak már egyet!” – ezek voltak a mindennapok. Gábor csak legyintett: „Anyám ilyen, ne törődj vele!” De én törődtem.
Egyik este Gábor későn jött haza. Fáradt voltam, egész nap dolgoztam a könyvelőirodában. A lakásban furcsa csend fogadott. A nappaliban nem volt függöny.
– Hol van a függöny? – kérdeztem döbbenten.
– Anyám elvitte. Azt mondta, nála jobban mutat majd – válaszolta Gábor vállat vonva.
– És te ezt hagytad? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Hát… mit csináljak? Úgyis régóta mondogatja, hogy szeretne egy ilyet.
Akkor kezdtem érezni: ebben a házasságban hárman vagyunk. És én vagyok az utolsó a sorban.
A következő hetekben Irén néni egyre többször jelent meg. Hol egy tálca pogácsával (amit aztán elvitt), hol csak úgy, hogy „megnézi Gábort”. Egyik vasárnap reggel arra ébredtem, hogy valaki matat a konyhában.
– Jó reggelt! – szólt be vidáman Irén néni. – Gondoltam, csinálok egy kis rántottát magamnak. Ugye nem baj?
– Dehogy baj… csak szólj legközelebb – motyogtam álmosan.
– Jaj, Katicám! Te olyan rendes lány vagy! Nem úgy, mint az előző barátnője volt… Az csak lustálkodott egész nap!
Ez fájt. Tudtam, hogy Gábornak volt egy komoly kapcsolata előttem, de sosem beszélt róla. Irén néni viszont minden adandó alkalommal emlékeztetett rá: „Bezzeg az Erika milyen szépen vasalt!” vagy „Erika sosem szólt vissza!”.
Egy este Gáborral összevesztünk.
– Nem bírom tovább! – fakadtam ki. – Az anyád mindent elvisz innen! A vízforralót, a függönyt, most már a nyugalmamat is!
– Ne túlozz már! Anyám csak segíteni akar… Meg hát öregszik is… Nem tudod elképzelni, milyen nehéz neki egyedül!
– És nekem? Nekem nem nehéz? Nekem nincs szükségem nyugalomra?
Gábor csak hallgatott. Tudtam: nem fog kiállni mellettem.
Másnap Irén néni újabb „kéréssel” állított be:
– Katicám, tudod, hogy mennyire szeretem azt a kis kávéfőzőtöket… Nálam is jól mutatna!
– Irén néni – mondtam halkan –, ez már túl sok. Nem vihet el mindent!
– Hát persze, hogy vihetek! Hiszen én adtam nektek ezt a lakást is! Ha nem lennék én, hol laknátok most?
Ez volt az utolsó csepp. Aznap este felhívtam anyukámat.
– Anya, én nem bírom tovább. Az anyósom mindent elvisz tőlünk! Még Gábort is…
Anyám csak sóhajtott:
– Kislányom, ki kell állnod magadért. Ha most nem teszed meg, soha nem lesz saját életed.
Másnap reggel Irén néni már az ajtóban állt.
– Katicám! Segítenél áthozni azt a nagy lábast? Nálatok úgyis csak porosodik!
Elmosolyodtam – de ez most más mosoly volt. Határozottan felemeltem a hangom:
– Irén néni! Mostantól semmit nem visz el innen engedély nélkül! Ez az én otthonom is!
Irén néni döbbenten nézett rám.
– Hogy beszélsz velem?!
– Úgy beszélek, ahogy egy felnőtt nő beszélhet a saját otthonában! Ha valami kell, kérdezze meg előbb Gábort is!
Irén néni sértődötten távozott. Gábor este szó nélkül ült le mellém.
– Anyám fel van háborodva… Azt mondja, sosem volt még ilyen pimasz menyecskéje.
– És te mit gondolsz? – kérdeztem halkan.
Gábor sokáig hallgatott.
– Nem akarok választani köztetek…
– Pedig muszáj lesz.
Aznap este először éreztem: lehet változtatni. De tudtam: ez csak az első csata volt egy hosszú háborúban.
A következő hetekben Irén néni kevesebbet jött át. A vízforralót visszahozta (bár karcosabb lett), de legalább visszahozta. A függönyt sosem kaptam vissza.
Gábor lassan kezdett megérteni engem. Egy este leült mellém:
– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire fáj neked ez az egész. Megpróbálok határt húzni anyámnak.
Megöleltem őt. Tudtam: hosszú út áll előttünk. De legalább már ketten voltunk ebben a harcban.
Most itt ülök a konyhában – új vízforralóval –, és azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Meddig tűrjük még? Mikor mondjuk ki végre: „Elég volt!”?